Magyar Cserkész, 1999 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
20. oldal HI Régen történt... Forrásmunkák: Pitch Jenő: Vitézségünk ezeréve Bánlakv-Breit József: A Magyar nemzet hadtörténelme Gyalókav Jenő: A mohácsi csata. A mohácsi csata jelentőségében a magyar nemzet történetének csak két gyászeseményével hasonlítható. A mohipusztai vereséggel s a világosi fegyverletétellel. De míg mind a tatárvész, mind a szabadságharc után évtizedeken belül magára ocsúdott a megkínzott haza, addig a mohácsi csatavesztés következményei másfél századig sanyargatták Magyarországot. A mohácsi csatavesztés éppúgy nem egyszerű hadiesemény, mint ahogy a mohipusztai küzdelem sem volt az. Nem a szerencse pillanatnyi elfordulása idézte elő a vereséget, hanem a hosszú esztendők során összegyűlő okok halmaza, amelyekhez — akár a tatárdúlás idején — a végső percben is huzakodó vezérek önszemélyükön kívül mást alig látó vaksága nagy mértékben hozzájárult. A mohácsi csata csupán befejezője volt annak a rohamos nemzethanyatlásnak, amely Mátyás király halála óta folyton gyorsuló irammal ragadta a magyar népet végveszély felé. Mátyás, az Igazságos élete folyamán a főnemesség egy része megelégelte az erőskezű uralkodást, s nagy királyunk halála után II. Ulászló képében idegen vérű fejedelmet ültetett a magyar trónra, akaratgyenge, árnyékkirályt, aki csak névlegesen volt az ország ura. Mátyás király fián és örökösén, Corvin Jánoson kívül még két idegen trónkövetelő is jelentkezett, s egyszeriben lángot vetett a testvérháború. Egyúttal megmozdult a Mátyás király vasöklétöl való óvakodásban addig csendben gunnyasztó török is. 1490-től 1520-ig azonban csak inkább helyi jelentőségű harcok folytak, és a muzulmánság hasztalan próbálkozott a végvárak, Nándorfehérvár, Jajca vára meg Szabács bevételével. Mindannyiszor véres fejjel takarodott vissza. Szulejmán szultán személyében azonban 1520-ban a törökök egyik legkiválóbb uralkodója került a birodalom élére, s ő minden rendelkezésére álló erővel Magyarország ellen fordult. A magára hagyott Szabács vára hősi küzdelem után elesett és sor került Nándorfehérvárra. Ezt a fontos végvárat Oláh Balázs és Móré Mihály parancsnoksága alatt 700 főnyi sereg védte. Hasztalan sürgettek segítséget. II. Lajos király külföldről remélt segélyt, s mire az eredménytelenséget látva észbe kapott, s lassan összeszedte seregét, már elkésett. Időközben török kézre került Zimony vára, és a török táborba szökött Morgav János áruló módon a szultán elé tárta az ostromlott Nándorfehérvár kétségbeejtő állapotát. Sorra ledőltek az aláaknázott bástyák, falak, ám a védők még így is egyre másra verték vissza az ellenség rohamait. De fellázadt a várba szorult rácság, és ekkor Oláh Balázs — mivel látta, hasztalan vár felmentő seregre várni — alkudozásba bocsátkozott a szultánnal, hogy megkímélje a meddő haláltól vámépét. Hites levélben ígérték meg nekik a vár átadása fejében a szabad elvonulást, s aztán a kivonulókat irgalmatlanul felkoncolták. Nándorfehérvár elvesztése úgy, ahogy felrázta a magyarságot. Azonban el is lanyhult a készülődés, mert a szultán nem folytatta hadjáratát, s a magyar hadak meg sem próbálkoztak az elhódított erődök visszavételével. 1523-ban a déli végek főkapitánya, Tomory Pál érsek megragyogtatva a magyar kardot, hatalmas győzelmet aratott, a Szerémségbe tört Ferhád basán. Ez a győzelem utolsó fellángolása volt akkor jó soká a magyar dicsőségnek. Aztán — elkövetkezett Mohács. A háború nem érte váratlanul az országot. Már 1525 télelőjén, hírül hozták a törökök mozgolódását. Szulejmán hadserege lassan közeledett. Jó félév beletellett, míg felhúzódott a lófarkas lobogók uralata Nándorfehérvárig. A később induló Szulejmán is Rácországban járt nemsokára, küszöbön fenyegetett a veszedelem. De a budai királyi palotában még csak akkor kezdtek tanácskozni vajon mihez fogjanak. Ibrahim nagyvezér a rumeliai hadtesttel 1526 junius 8-án már Szalánkemén alatt járt, 14-én jelentették neki, hogy Tomory Pál kalocsai érsek 2000 lovassal Pétervárad körzetében tartózkodik, de külömben a magyar had még el sem indult Budáról. Ilyen formán Ibrahim könnyűszerrel megkaparintotta a hősiesen védeni próbált, de minden támasz nélkül álló Péterváradot. Június 27.-én a törököké lett a vár és megkezdték Eszéknél a hídverést. Nem volt senki aki háborította volna őket, Tomory 2000
