Magyar Cserkész, 1997 (49. évfolyam, 1-2. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
2. oldal MAGYAR CSERKESZ AZ ACÉLEMBER (Ének a sürgönypóznáról) Sík Sándor Áll egyenesen, egymagán Az acélember a hegy homlokán. Áll és szótalan ég felé feszül: Hordja a kábelt rendületlenül. Széttárva karcsú, hosszú karjai, A kábelek kígyóit tartani. S ha olykor egy-egy holdas éjszakán Ráül terhével a szörnyű magány, Nem görnyedez és nem erőlködik: Áll és feszül és hordja terheit. S a látomások emlékeitől Dereka már-már megroppanni dől, Ilyenkor elég egy szempillantás: A szomszéd hegyen másik óriás, De hűvös feje túl a drótokon Hosszan elnéz a nyúlós utakon. A harmadik ormon a harmadik Hordozza látomása titkait. Lát embereket és országokat, Bolond és keserű látásokat: Egy pillanat, egy közös rezzenés: A három acélember összenéz. Az éhes ember néma ráncait, Dokkok penészes árusáncait, Országhatárok inga-táncait, Testvér — mondja az acélpillanat — Tudom: gyengének lenni nem szabad. És hall, hazug és gyilkos hangokat: Boxhősöket, bárokat, bankokat, És népgyűléseket és tankokat. Tudom: a mi törvényünk állani: Mi vagyunk a Vezeték várai. Az eszme önmagára-lázadását, A forradalmak bárgyú körfutását, Az őrülések örök újulását. Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet. A földgömb reng és ég a szemhatár. Az acélember néz és konstatál. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk.
