Magyar Cserkész, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1-2. szám
Tibor bá: GÖNCÖLSZEKÉR NÉLKÜL Tavaly Szentistvánkor múlt huszonöt éve, hogy egy szerény, külvárosi lakásban hét, lelkes fiatal megalapította a 13-as riói cserkészcsapatot. Karácsonykor ünnepelte ezt a tisztes jubileumot a riói csapat, mely annyi idő után is, szépen, erőteljesen működik, hála a vezetőknek, Molnár Ilus néninek és társainak. Huszonöt év nagy idő. Történészek nemzedéki élettartamnak jelölik meg. Az átlag emberi életkor, persze, ennél lényegesen hosszabb, de 25-30 év az az időszak, amennyit a történelem egy nemzedéknek juttat, hogy alkotóereje teljében önmagát kifejezhesse. Előtte a mindig hosszabbra nyúló felkészülés, utána a számotvetés bölcs mosoly — aa futja a bölcsességből — és búcsúzás. Emlékeim között keresgélek a mindent megszépítő messzeségben. Többen is szóltak, hogy segítsek összeszedni a csapat egykori hagyományait, mert a 13-asok többszöri költözése, viszontagságos múltja miatt minden elveszett. Én azt hiszem, hogy a legfontosabb megmaradt: a megmaradás vágya. A csapat élete, válságokból újra meg újra feltámadása kicsiben a magyar sorsot példázza. Kicsi volt mindig a riói magyar kolónia, magunk között úgy hívtuk: mohácsi kolónia. A szétvertség tudatát őrző közösség, kicsisége tudatában mindig tudott nagyot alkotni. Cserkészparkjuk, a Mindszenty Kert páratlan a maga szépségében, harmóniájában. Örsi házikók, csobogó patak, sudár eukaliptuszok, körben ezer méter fölé nyúló csúcsok, s szerte az erdei utak mentén magyarok hétvégi, nyugdíjas házai. Kulturált is volt ez a közösség, Arany János idéjének több lelkes önzője között nőttek fel a fiatalok s ez látszott szemük csillogásán, hangjuk forróságán, amikor a tábortűz mellett verset, vagy mesét mondtak. Száraz, történeti adatok helyett hadd villantsak fel néhány emléket úgy, ahogy megmaradt bennem, a riói „honfoglalás” emlékeiből. Rió kikötőváros, a magyarság átjáróháza, sokan átmentek itt, kevesen maradtak meg. Magam is hamarosan elkerültem. De cserkészingemen szeretettel és büszkén őrzöm a 13-as számot. Hogy született a csapat neve? Dipi bútorokon (pokróccal letakart ládákon) üldögéltünk az egyik első összejövetelünkön s tanakodtunk, hogy minek kereszteljük a csapatot. Mi jellemez minket? Távoli, messze szakadt szórvány vagyunk... Valóban végvár . . . Végvár . . . Eger . . . Szigetvár . . . Mari, a csapat jegyzője és pénztárosa szórakozottan rajzolgatott a csapatnapló fedelén. A napló filléres brazil elemi iskolai füzet. Fedőlapján •— akkori brazil szokás szerint — egy szent neve: Sao Jorge (Szent György). Mari fürge keze átalakította a kezdőnevet: Saody, magyar kiejtéssel: Szondy. Közfelkiáltással megszavaztuk Szondy Györgyöt, a végvári hőst... Elindultam szép hazámból — valósággal himnuszként énekeltük tábortüzeinknél ezt a régi szép, bujdosó dalt. Mintha minden szavát a szívünkből téptük volna ki, annyira éreztük a valóságát. Bujdosók voltunk valóban . .. De nemcsak azok. Szegények is. Akár a templom egere. Brazília csak jóval később, az ötvenes évek második felében kezdett iparosodni s Rióban nagyon gyenge volt a munkaelehetöség. Alig néhány hónappal a partraszállás után, nyomorúságos állásokban küzködtiink. Iván bá, a parancsnok már egy éve itt élt és nagyon jó állása volt: villanyszerelő inas egy német cégnél. Ezért három rend öltönye is volt. Igaz, a harmadik már kifényesedett fenekű nadrággal. A csapat első nemzeti ünnepére készültünk, 1949 október 6-ikára. Én még csak két hónapja léptem ki az emigránsok fogadó helyéről, a Virágok Szigetéről. (A költőien szép név sok nyomorúságot takart.) Ruhatáram dipi felszerelésből állott: az UNRRÁ- tól kapott két viseltes amerikai, katonai nadrág és zubbony. (Ma nagyon divatos lenne.) Iván kölcsönadta az ünnepélyre harmadik ruháját, a fényes fenekű sötétkéket. Ebben vezényeltem a csapat szavalókórusát, háttal a közönségnek. A színpadról a reflektorfényben földöntúli fényt árasztott a nadrág, a flash-el fényképezőket majdnem megvakította .. . De volt más fényességünk is. Felejthetetlen trópusi éjszakák. A déli égbolt tündöklőén ragyogó csillagjaival, amik néha olyan közeljöttek, hogy a tábortűz mellől felnyúlva zsebrerakhattuk volna őket. Félelmetesen idegen világ volt. Sehol egy megnyugtató támpont. Fű, fa, virág, állat, bogár, minden idegen: le se lehet fordítani magyarra a nevét. Karácsonykor forró kánikulában, kaktusz kinézésű karácsonyfák előtt énekeltünk és irigyeltük a kis Jézust, aki a népdal szerint fázik a hidegben, nem úgy mint mi, akiknek az ingét csavarni lehetett az izzadtságtól. Kuncogva, néha hangosan felröhögve olvasgattuk a Szövetség táborverési szabályait, óvatossági intelmeit, melyek az európai erdő-mezőhöz igazodtak. A mi világunkban trópusi vadon, kígyók, félelmetes rovarok, mérges kigözölgésű fák világában — vicclapnak is beillett volna. Idegen minden. Sehol egy támpont. Egy tábortüzvég busongó hangulatában meg is jegyezte valaki: nekünk még Göncöl szekerünk sincs. Azt is az égre kellett varázsolnunk, hogy megteremtsük a magunk világát. S mikor elhamvadt a parázs s elbágyadt a szemünk, láttuk is mind a hét csillagát. Mutatta az utat, mint hajdan a betlehemi csillag.... Karnevál a legnagyobb riói ünnep. Négy napra megdermedt a világváros lüktetése, abbamaradt a munka. Milliók táncoltak, hömpölyögtek az utcán. Táborba szálltunk ilyenkor. Négymillió ember ment egy irányba; tíz-húsz fiatal mentünk a másik irányba. Az első délamerikai VK tábort karnevál idején a riói hegyekben tartottuk. Életem talán legszebb élményét őrzöm erről a táborról. Táborhelyünkről — egy gyönyörű öserdei tisztásról — késő éjjel néhányon vezetők elmentünk egy közeli sziklafokhoz. Döbbenetesen szép látvány tárult elénk. Lenn messze a völgyben, forrt, pezsgett a katlan a karnevál tüzében, milliók őrjöngő táncában, fényben, pompában, talán egymillió dob dübögött — nyögött bele az anyaföld is — talán négymillió pár láb táncolt, de táncoltak a felhőkarcolók, a dombok, a nyomortanyák, feltámadtak a halottak is a temetőkben, rég elporladt rabszolgák járták sambát s énekelték egy világváros kórusában: bár esne három napig szakadatlanul... Mindez, ott lenn a völgyben! Itt fönn, óriási fák alatt mérhetetlen csönd, béke és nyugalom. Majdnem biblikus kép. Messze, a parázs hunyorgó fényei. Még messzebb, fönn: a csillagok. S köztük — csak a mi számunkra láthatóan -— a Göncöl. Egyszer, évek múlva, valaki elkerült a csapatból messze északra, Bahiába. Lelkendezve írta egy levelezőlapon: Itt már látszik a Göncöl. Igaz, hogy a feje tetején áll s csak a rúdjának a három csillaga — de látszik. — Olyan örömmel írta, mintha Hódmezővásárhely szomszédságában járt volna. Rió nemcsak a világ legszebb városa, a brazil folklór egyik nagy központja is. Megszerettük a brazil népdalt, népballadát. A riói tábortüzeken fel-felcsendült egy-egy brazil cangaceiro-ének, betyárballada. A nép egyformán érez, szeret, szenved mindenütt. A magunkéra persze több idöt-gondot fordítottunk, hiszen annak csak mi viseltük gondját a messze idegenben. Szerettem ezt a szép szokást és kár, hogy cserkészeink másutt nem honosították meg. Hihetetlen gazdagságot adna a magyar cserkészet népi talajának. Nemcsak szegények voltunk, európaiak is. Olyanok, akiknek nem adott mindent annyira a keze ügyébe a Jó(Folyt, a 4. old.) 2
