Magyar Cserkész, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

ki ebben, ki abban a csoportban. Csillagos égboltozat felettük, csillagos lámpasor az utón, havas fák után fehérsipkás hegyek meredeztek az égbe. A jó pajtások kacarásztak és egymást hajkurászták a puha hóban. Nem ismerték az utat igy éjjel, pedig nappal ugyanezen mentek a falusi iskolába. Egyre többen lettek már, gyerekek és öregek, sűrűsödve értek a kivilágitott templomhoz. Gyorsan megkeres - tók szüleiket, és ö is odabujt édesapja meg édesanyja közé melegedni, ahogy a szent este fényes áhítatát nézte.

Visszafelé eleinte csendesebben jöttek, mert hirtelen hideg húzott a hegyekről, hoszszukat futkároztak hát, hogy ne fázzanak. Egyik kiskomája éles füttyentéssel surrant a fák közé, ö meg hajrá, utána. Szaporán lépkedett egyideig annak mély nyomába. Egyszerre csak azt vette észre, hogy már ő vág a hótakaróba süppedő sebeket csizmájával. Nagyot kanyarodott, oldalt visszafordult, de sem a pajtit, sem a nyomát, sem az utat nem találta. Hirtelen elnémult körülötte az egész világ, csak a hó ropogott egyforma léptei alatt. Megállt és felfigyelt.

Mintha valaki visszatartaná lélekzetét, mintha ezer és ezer szem lesné. Mintha valami nagyon nagy, csodaszép történne. Nem félt az erdőben és az erdőtől, hiszen benne élt mindig, most is csak csodálkozott. Ünberek hangja szól? Utána kiáltanak? Kiabálnak, sirnak, nevetnek? Nem, ez nem hangos szó) Az előbbi csendet messzi zsongás váltotta fel, ahogy a tömegben csak a legszélsők szava zug, mig csak egyre közelebb ér az ének, nem kiáltás, hanem szivetszoritóan örömit - tas ének. Dicsőség1 Dicsőség!

A karácsonyi gyerek elkezdett lépegetni újra a csizmaszárig érő hóban. Valahogy nem lehetett megijedni ettől az énekszótól, valahogy érteni kezdte, mit szólnak a hegyek, mit mondanak a fák, mit beszélnek az állatok. Suttogtak, sóhajtottak, dúdoltak, daloltak, mindnyájuk hangja elevenné lett ezen az éjszakán. Qriberi szavakba nem tudta átönteni ezt a zengést, de lassanként már ő is beszélt, felelt, kérdezett, mesélt, meséltetett. Karcsulábu özek tűntek fel és fekete farkasok árnyéka a fák mögött. Nem riadt el tőle az őz és ö sem rémült meg az ordastól. Egyre közelebb húzódtak.

Majd pedig másik csizmapár Toppantotta mellette a vékony jégréteget: fehérkucsmás, fehérbundás fiú szegődött hozzá. Nem is köszöntötték egymást,akár az előbb váltak volna széjjel, olyen ismerősnek tűntek. Kezetfogva ugráltak a hóban, csacsogó öreg fákról ráztak egymás nyakába pelyhet, fiatal bokrok vidám hadarását zavarták botjukkal és az állatok helyeseltek nekik. Közben egyre csak énekelt a többi bokor, szólott a sok fa, morogtak a

hegyek. /folyt.16.old./

— 7 —