Magyar Cserkész, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Késő volt már, de kis gyermekek csillogd szemekkel hallgatták a vitézi történeteket. Laci most elénekelte a kurucok gyászos énekét; mi is vele énekeltünk: "Nagymajtényi síkon letörött a zászló, Rászállt tollászkodni egy fekete hollo, Tépi sötét szárnyát, hull a tolla rája, Sírd kurucoknak rongyos dolmányára, gyászos kalpagjára." A kis paraszt gyerekek megértették ezt a hazavesztén zokogd éneket. Laci olyan meghatóan énekelt, hogy mindnyájunk szeméből kicsordult a könny. A gyerekek pedig hazamentek s álmodtak hős kurucokrol és daliás vezérükről és Nagymajtényről, ahol letörött a zászló... Nem tudtam elaludni, nem tudom miért. Laci elbeszélése forgott az eszemben. Kiültem az ámbitusra. Hallom, hogy valaki kilépett az ajtón ovatosan, csendesen. Gábor bácsi volt, szótlanul leült mellém.-Meleg van, ugy-e Gábor bácsi?-Hát bizony van is meg kell is, mer* csak atto' lesz szíp acélos az ílet! — Fészkelődött a kis pádon. Köszörülgette a torkát. No, gondoltam, valami nyomja a lelkét, csak még nem jutott föl odáig, hogy ki is mondja. Hallgattunk. Most hirtelen kirúgta maga alól a földet.-Hát tuggya diák úr, mikor utánuk mentem az istállóba, oszt láttam, hogy egy nagy öl szénával átbújik a Villám nyaka alatt, a Fecske meg nem is mer a szénához hozzányúlni, amíg einem igazította előttük -meghott bennem a vír.No mondok...— hosszú szünetet tartott,— tuggya diák úr, nyoc éves volt a fiam, miko meghott, torok baj vitte el. De soká nem tudtunk megnyugodni az Isten akarattyába - de soká! Most meg, hogy nem lett több gyerek, néha fél nap is elmúlik, hogy nem szolunk. Nagyon nehéz lett az életünk! Felnézett. Sokáig nézte a szikrázd csillagokat. Ebben a pillanatban tündöklő lilafény hasította kette a csodás égboltot. .. Megragadta a karom s 13
