Magyar Cserkész, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

A minden átmenet nélkül átcsapott egy másik gondolatba:-Meg mikó' megláttam, hogy igazittya a szénát, a Fecske meg csak nye­rít, de nem nyd hozzá... ni ez megbabonázta! Kigyütt közülük, oszt végig simogatta a Villám derekát-hej pedig, ha tunná, hogy nem ájja - most meg meg se moccant. Megest bement közibük, oszt megest végigsimogat­ta, most meg a másikat, oszt azt mondta: Hej, ha nékem ilyen lovaim lennének! így mondta, szakasztott így! Elhallgatott. Éreztem, hogy keresi a szavakat.-Nem tudom én azt elmondani, de csak nézte-nézte ükét, mint a paraszt a ződ vetést, meg mikó a bomyú hancúrozik az udvaron - így csak paraszt tuggya ni zni a jószágát meg a főggyit... Két kutya még felelgetett egymásnak a falu másik végén. A tücskök, a nyári éj cigány muzsikusai zenéltek. Ragyogott, csillogott minden körülöt­tünk: mi meg hangtalanul hálát adtunk a Mindenhatónak.-Hátha nékem ilyen fiam lenne... Csendesen, alig hallhatóan szólt így. Nem nekem mondta. A vágyainak panaszolta. Később felém fordult. Most már bátran, határozottan:-Üvé lehet mind a kettő meg minden ami itt van. Mondja meg neki diák úr, üvé lehet minden! Hirtelen ránéztem, az első pillanatban nem tudtam, mit mondott. Meg­­könnyebült. Éreztem a hangján, megnyugodott a lelke, hogy elmondhatta vágyát.-Megmondom neki Gábor bácsi, megmondom! Valami kimondhatatlan,nagyszerű érzés futott át szívemen: Hogy én egy ilyen nagy, életbevágó esemény közvetítője lehetek. Mindig szerettem se­gíteni. Jóska is azért szeretett engem, mert én úgy osztottam meg vele az uzsonámat, hogy azt senki sem látta. O is úgy segített iskolatársainak hogy senki sem vette észre: szívből, önzetlenül. És ez a titokban segítés valami csodálatos, megmagyarázhatatlan örömet okozott nekünk. Mi éreztük, hogy aki így tud adni, azt az Isten különös szeretetébe fo­gadta. Jóval elmúlt éjfél. Göncölszekere búcsúzott a horizonttól, húzta magá­val az egész ragyogó csillagvilágot, hogy a másik oldalon is gyönyörköd­hessenek az Űr csodálatos alkotásában. Felálltunk - befelé mentünk. Az öreg vállamra tette a kezét.-Ne mennyének el még holnap. Holnapután vasárnap, együtt megyünk a templomba.-Megigérem és én csak azt kérem, ne kívánják tőle, hogy most itt ma­radjon. Hadd jöjjön velünk Erdélybe. Ez volt minden vágya.-Ahogy ű akarja,- bóHtott Gábor bácsi. Mind>.a ketten bementünk aludni. Akinek a sorsáról most határoztunk, bennfeküdt a tornyqs-ágyban s alud­­ta a megfáradt test megnyugtató álmát. Laci meg az ágy másik végén szu-14

Next

/
Thumbnails
Contents