Magyar Cserkész, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1967-07-01 / 7-8. szám
De nem nyúltunk a csuporért. A bátyámnak sürgős dolga akadt hirtelen: haját igyekezett rendbeszedni a vizes kezével. Én meg azon bámultam el, hogy lám, ilyesfélét is ritkán láthatni barna Biharországban. Olyan ennek a Nyéki Veronnak a szeme, mint a kék virág azon a ragyogd csupron. A kék virág kelyhére aranyszámyu lepkét pingáltak. Lám, a haja meg olyan Nyéki Veronnak, mintha az aranypille rászórta volna szárnyának porát. Verőn telemerte a bögrét és kedvesen nyújtotta a bátyám felé. Aztán csengettyűset kiáltott hátra:-Hozzál ki egy törölközőt is, Julikat Tíz év körüli lányka futott felénk sén megint csak elcsodálkoztam. Olyan volt a szeme, mint a kék virág a ragyogd csupron, és olyan a haja, mintha az aranypille rászórta volna szárnyának porát.-Mi még ugyancsak ráérünk- szolt a bátyám, miután megtörölköztünk,— húzódjunk be talán a rekkenésből. Akácfa állott az udvaron, lombjai hűvösen hullottak a törzsének támasztott padra. Bátyámék hát leültek az akác alá. Engem Julika ragadott kézen. Fürgén berántott a pitvarba. Ott aztán hihetetlen szaporasággal kotorta elő bábuit. Sorra mutogatta akis ruhákat, kis bútorokat, majd ismét az udvarra cipelt ki s bemutatáskép megnyivákoltatta a macskát, megugattatta a kutyát. Közben a nyelve pörgött szakadatlanul, picuka szünet nélkül. Nahát-gondoltam-ilyen lánnyal se szítam még egy levegőt! Ez ugyan nem mereszti félre a szemét, nem húzódik, nem hallgat elpirosodva, ha szól nak hozzá! Ilyenkép forgott az eszem, persze szólni nem szóltam én mukkot sem. Lassan aztán beláttam, nékem is közbe illenék nyekkentenem valamit. Mégis furcsa az, hogy fia szót nem szólok már vagy húsz perce. A lányka a kendermagos sántaságának megokolása után a liba gúnár lábszára hámlását magyarázta lankadatlan buzgósággal, amikor kimordult belőlem a kérdés:-Szereted a verseket, Julika?-... neki, de nemsokára begyógyul. A verseket? Hát hogyne szeretném, miért ne szeretném, a tanitónéni is megdicsért a múltkor, mikor hibátlanul. ..-Na, akkor idehallgass! Ennél szebbet úgysem ismersz még!-Hajjukhajjuk! Belekezdtem: "Hej, iharfa... Itt megakadtam döbbenten, mert belémviláglott, hogy ennek a versnek ugyancsak nem vág a vége! Aztán, mintha meleg szellő simogatott volna belé a szemembe, megemelkedett a fejem, és tulipánvörösen szavaltam világgá az átformált strófát, életem első rigmusát: "Hej, iharfa, vesszőke... Patyolat ing kiszőve. Tudod, pajtás, ki szőtte? Az a kislány, az a kislány, a szőke!" Aztán, ahogyan azt atanitó úrtól láttam március 15.-én, nagyot hajlongtam és vártam az elismerést. De az özönlő csicsergés semmiképpen nem akart megindulni. Mozdulatlan maradt a Julika örökké mozgó ke6
