Magyar Cserkész, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1967-05-01 / 5-6. szám

A kuruc csapat, amelynek Jávorka hadnagy volt a parancsnoka, a Vág völgyében kalandozott. Egy napon zivataros fellegek gyülekeztek az égboltozatra, és Jávorka a közeli erdőnek vezette csapatát, ahol a vihar elöl menedéket találhattak. A százesztendős fák alatt csöndesen lovagoltak a kurucok, mig fenn a fák felett a szél süvöltözött. Mindig beljebb és beljebb mentek az erdőbe, és Jávorka azon vette magát észre, hogy eltévesztette az utat.- Soha nem jártam ebben az erdőben - mondta. - Ugyan miféle erdő lehet az, amelynek nincs vége?

Egy hosszú bajszu, öreg kuruc, bizonyos Pogácsa nevű lovagolt a hadnagy háta mögött.- Valamikor gyermekkoromban jártam ebben az erdőben. Akkor Suhogó-erdönek hivták. De végére én sem jutottam el felelt az öreg kuruc.- No hát, csak menjünk, mendegéljünk - adta ki a parancsot Jávorka. - Nincsen olyan erdő, amelynek vége ne volna.

Már második napja mentek befelé az erdőbe, anélkül, hogy a vén fakon és faleveleken át bemosolygó égboltozaton kivül egyebet láthattak volna.

De egyszer csak ritkulni kezdtek a fák, és a hegytetőről ahol állottak, egy idegen, sohase látott országot pillantottak meg. A távolban egy soktornyu, kőfalakkal keritett város látszott.

Pogácsa megpödörte nagy, fehér bajuszát.- Akármi legyek - dörmögte -, ha az a város ott nem Becs. Gyerekkoromban jártam errefelé.

Jávorka a tenyerét a szeméhez emelte, és sokáig, figyelmesen nézegette a messze elterülő várost.- 9 -