Magyar Cserkész, 1965 (16. évfolyam, 2-12. szám)
1965-11-01 / 11. szám
NYIRÖ JÓZSEF: Az öz Hasad a hajnal. Halk zugás borzong az erdő tetején és a derengésben zöld fény csap ki a fenyők csúcsából. A hegyeket lengő ködhidak kötik össze, melyek lassan felszakadnak, megülik a szirtek fejét, a felbukó naptól átszinesednek és arany lavinaként legurulnak a szakadékokba. A piros hasú felhők elúsznak és lebuknak a láthatár mögött. A havas lassan világosodik. A rengeteg mélyében még mozdulatlan a sötétség. Komor, nehéz helyek ezek. A világ végéig nem fog megvirradni bennük. Homályos bünfészkek, hol csak vak, savanyu hangyák élnek. Rothadt, meleg lélekzetük elkábitja a vadakat is, melyek zavaros tekintettel osonnak át rajtuk. Félelem didereg bennük és a hatalmas szálfák is olyanok, mint fekete, ijesztő felkiáltójelek. Ezektől jön minden rossz a világra. Szerencsére odalenn a völgyben nyugodt, enyhe idő van. A harmat - tói nehéz, ázott lombrengeteg párája fehér füstként száll fel róluk. Tiszta, ártatlan és szép minden. Csend van és mozdulatlanság. A bokrok sátra alatt lábon állva alszik egy öz. Korán van. A hegyek még szédülnek a föld első, zavaros lendületében és a hajnal mámo - rában piros, zöld, fekete, fehér színfoltokká mosódik minden. Aztán álmában felkacag egy madárka. Újra csend. Még minden alszik. Bár soha többé egyetlen szem fel ne nyilnal Bár minden igy maradna ebben a meleg, öntudatlan, néma kábulatban. Bár... Hirtelen lövés dördül valahol. Éles, erőszakos, csúf, halálos lövés és utána ijedt, fájdalmas őz-sikoltás hasit bele az erdők drága csendjébe. A kicsi, lábán alvó öz megugrik szemébe vércsepp hull és rémült futással menekül. Újabb lövés csattan utána, de szerencsére nem talált. Valaki káromkodik. Olyan nyersen, olyan istentelenül, hogy az erdő beleremeg és minden felriad tőle. Ember van az erdőben. Tudja minden, mert megfertőzött mindent. A vadak fogukat csikorgatják rejtekükön és gyűlölettel tajtékzanak. A gyengébbek remegnek és félelem bénítja meg őket. A medve baljós pillantással morog barlangjában Izmok, karmok feszülnek, a szájak vigyorgó görcsbe rándulnak, a kigyó testét a furcsa inger a levegőbe pattantja és dühösen belemar a sziklába. A madarakba belefullad az ének és a szikla is olyan komor, mintha napszurást kapott volna. A fák mereven nézik,- 8 -
