Magyar Cserkész, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1964-03-01 / 3. szám

- Téved uránt Én katona vagyok!

Aztán mégis, rosszkedvűen, maga sem tudta okát adni,miért ez a felbuzdulás, kiadta a parancsot, a dulás félbeszakítására és kancsukázással nógatta siető menetre, morgolódva engedelmeskedő vad legényeit.

Estszálltakor elérte Luders táborát.

A tábornok tajtékzott Bem nagyszebeni győzelme miatt és hadát éjszakai pihenő helyett a honvédsereg nyomára zúdította.

Bem, a hős, Nagycsümél elfogadta a csatát, pedig Lüders kétszeres túlerővel támadt rá. Bőszülten hullámzott az ütközet. A lelkes honvéd had megkísérelte az oroszok átkarolását. Lüders dombtetőről figyelte táborkarával a viaskodást. Látta, hogy a hajrázó huszárok támadása megingatja a jobbszárnyon küzdő gyalogság vonalait. Tekintetét végigjártatta tisztjein és megakadt Nikoláj Németen.

Magához intette. - Ezredes ur, vesse a huszárok elé ko - zákjait!

Nikoláj Német nehézkesen tisztelgett« - Meglesz! - s már is tovadübörgött csontos lován.

Kardját villogtatva ugratott a domb lábánál pihenő kozákezred elé, bömbölve harsogta a rendelkezést.

Irány a huszárok! Roham!...Vágtááát!

Pikaerdő meredt előre és a nekilendülő lovasok bozontos bajusza alól kiszakadt a harci mámor vijjogása:

...Orrá!....úrrá!....

Nikoláj ezredes vagy harminc méter távolságban vágtatott csapata arcvonala előtt. Szédült ujjongás feszegette.

Micsoda harc lesz ez! - mormolta és alig várta,hogy szablyája köszöntést sikoltson egy ellenséges kardon.

Vérfoltos attiláju huszárörnagy keresztezte vele legelőbb kardját. Elhárította a vágást és döfött volna, de ellenfele hirtelen lébocsájtotta pengéjét. Kicsinylöen vélte: lm megadja magát!

Tusa közben lovuk egymás mellé sodródott, elkapta az őrnagy paripájának a zabláját.- Őrnagy ur, a fegyverét! - horrent rá amikor kivergődtek a harcolók tömegből. De a huszártiszt szótlanul,döbbentve bámult arcába.- Te...Németh Miklós... Te, mint kozák?

A huszártiszt hangja ismerősen csengetett. A messze régmúltból verődött elő, név villant mellette, viselője hadnagy társa volt egykoron. Délceg, nyalka fiú... Forróság öntötte el. Marokra kapta ellenfele kezét.- Hulay Kálmán!...Istenem, Te vagy!?

Az őrnagy felelni akart, de szó helyett vér buggyant fel ajkán, megingott nyergében. Megtörő szeme fényében azonban ott ragyogott az igenlés. Az ezredes támogatóan ölelte át halfolyt.15.old.-16-