Magyar Cserkész, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1964-03-01 / 3. szám
Németh István aossza előnevü, pipázható földesar volt.Európa fölött csattogott sengett a napóleoni aáboruk zivatara, ám ő sgykedvüen hallgatta a rércsatakos csaták mesélt, hümmögetett utána, aztán vette puskáját és nyugodtan nyulászni ment. A legendás viaskodások híre mégcsak a szive dobbanását sem gyorsította meg. Néhanapján el is mondogatta,ősei annyit verekedtek, hogy néki bizony már nem jutott a régi virtusból. Miklós fia apjánál is lomhább vérűnek tetszett. Őt még a vadászat sem érdekelte. Könyveit bújta naphosszat, s mindenki azt jósolta, betürágó professzor lesz végül belőle, a nemes táblabiró sarjadékából. Még a helybeli huszárezred zászlószentelési ünnepélyére is erőszakkal cipelték el a könyvek mellől, pedig a hófehér selymü, ékes lobogót édesanyja hímezte. Az ünnepélyen bezzeg igen rajta felejtette tekintetét és később otthon hiába próbált visszazökkeni megszokott foglalatosságába, képtelen volt figyelmét összpontosítani. Három napig tartott ez az állapot. Negyednap sarokba vágta a nehéz, penészszagu fóliánsokat, és szülei elé toppant«- Az nem lehet, hogy anyám zászlaját idegenek őrizzék mondta homlokát ráncolva, - én közéjük állok. És a rokonság nagy álmélkodására minden késedelem nélkül felcsapott huszárnak. Tizenhét éves volt akkoriban. ESaténdo teltével a lipcsei csatában hadnaggyá lépett elő egyszeriben, vitézségének messze földön nem akadt párja.- No lám! - dörmögte kapitánya, ki ismerte gügyögő kora óta, - hát mégis pille lett a bábból!... A békekötés Párizsban találta. Mehetett volna szülővárosába, élni ismét egykori tespedt életét, de nem erre vitte vágya. Izifc-vérig katona lett minden porcikája. A háború, harc, huszárroham, a kardpengevillanás annyira lényéhez tartozott már, mint falevélhez az ág. És mert hazájában béke készült, ment oda, hol sohasem pihentek a fegyverek s hová ígérgetve-5-folyt.15.old.