Magyar Cserkész, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1964-03-01 / 3. szám

Németh István aossza előnevü, pipáz­ható földesar volt.Eu­rópa fölött csattogott sengett a napóleoni aáboruk zivatara, ám ő sgykedvüen hallgatta a rércsatakos csaták me­sélt, hümmögetett utána, aztán vette puskáját és nyugodtan nyu­­lászni ment. A legendás viaskodások híre mégcsak a szive dob­banását sem gyorsította meg. Néhanapján el is mondogatta,ősei annyit verekedtek, hogy néki bizony már nem jutott a régi vir­tusból. Miklós fia apjánál is lomhább vérűnek tetszett. Őt még a vadászat sem érdekelte. Könyveit bújta naphosszat, s mindenki azt jósolta, betürágó professzor lesz végül belőle, a nemes táblabiró sarjadékából. Még a helybeli huszárezred zászlószentelési ünnepélyére is erőszakkal cipelték el a könyvek mellől, pedig a hófehér sely­­mü, ékes lobogót édesanyja hímezte. Az ünnepélyen bezzeg igen rajta felejtette tekintetét és később otthon hiába próbált visszazökkeni megszokott foglalatosságába, képtelen volt fi­gyelmét összpontosítani. Három napig tartott ez az állapot. Negyednap sarokba vágta a nehéz, penészszagu fóliánsokat, és szülei elé toppant«- Az nem lehet, hogy anyám zászlaját idegenek őrizzék mondta homlokát ráncolva, - én közéjük állok. És a rokonság nagy álmélkodására minden késedelem nélkül felcsapott huszárnak. Tizenhét éves volt akkoriban. ESaténdo teltével a lipcsei csatában hadnaggyá lépett elő egyszeriben, vitézségének messze földön nem akadt párja.- No lám! - dörmögte kapitánya, ki ismerte gügyögő kora óta, - hát mégis pille lett a bábból!... A békekötés Párizsban találta. Mehetett volna szülőváro­sába, élni ismét egykori tespedt életét, de nem erre vitte vá­gya. Izifc-vérig katona lett minden porcikája. A háború, harc, huszárroham, a kardpengevillanás annyira lényéhez tartozott már, mint falevélhez az ág. És mert hazájában béke készült, ment oda, hol sohasem pihentek a fegyverek s hová ígérgetve-5-folyt.15.old.

Next

/
Thumbnails
Contents