Magyar Cserkész, 1962 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1962-01-01 / 1. szám

tam rá. Minden idegszélam megfeszült. - De azután megkönnyebbülten lélekzettem fel; Hála Istennek, Heini mégsem gyámoltalan gyerek! - Szemközt álltam vele: épp oly magas volt mint én, tartása és testalkata is délceg. Ruha,ja is városias, majdnem elegáns. És milyen jól áll rajta! Meglepetésemben kicsit megzavarodtam, kezemet nyújtottam, és már be akartam mutatkozni: Eger Frigyes vagyok, - de még idejében elnyeltem a hangot, mert ő megelőzött:- Szervusz, Frici!

Micsoda ragyogó szemük van ezeknek a hegyvidékieknek! Barna szempárja szikrázott, amint végignézett rajtam. A hidegviztől és a törülközéstől még égett az arca. Haja nedvesen és fésületlenül lógott a homlokéra, nevetve simította jobbjával hátra a fürtöket, ügy éreztem, mintha éles hegyi levegő áradna ki belőle. A boszszankodás és kedvetlenség utolsó foszlányai is eltűntek a lelkemből.- Szervusz, Heini! - és barátságosan ráztam meg a kezét. - Úgy éreztem, hogy igazi jó barátok lehetünk.

Ha engedi magát vezetni, akkor nagyszerű lesz az iskola-év. Remélem, gyáva nem lesz! De nem is úgy néz ki. Titokban örültem, hogy tanitómestere lehetek a könnyelműségekben és léhaságokban, melyek szép számmal virultak a gimnáziumokban. - De talán nem is kell őt kioktatnom! Atyja ugyan azt irta, hogy "makkegészséges s elég jó fiú is"... No, természetesen! Én is elég jó fiú vagyok az öregeim előtt. Ugyan, mit is tudnak a szülők!?

Ejtszakára is nálunk maradt a nagybátyám. Szüleimmel még ott ült a szalonban, nekünk már aludni kellett mennünk, de ehhez nem volt egyáltalán kedvünk. Fürt a kíváncsiság, hogy közelebbről ismerjem meg unokabátyámat. Szorgalmasan becsomagoltam könyveimet asztalomnál a kék papibba. Heini kiürítette táskáját, Ottó meg nézte őt. Ruháit Heini először az ágyra rakta, majd a szekrénybe-16-