Magyar Cserkész, 1955 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1955-01-01 / 1. szám
LEGFÉNYESEBB CSILLAG Keleten nyugtalanok voltaik a törzsek.A népvándorlás még nem fejeződött be. De a Kárpát medencében már letelepedett a magyar nép. Fejedelmet emelt, majd Istvánban királyt koronázott. Országot alapított magának. Nyugat felé fordult. Egységben akart élni. Az élni akarás megmagyarázhatatlan fejével védte a kereszt jele alatt,ettől kezdve mind a mai napig nyugatot a keleti hódítók elől. 1068-tól 1092-ig többszörös uz, bessenyő és kun támadás érte az országot. Ezeknek a csatáknak kereszténységvédő hőse, Bátor Béla fia, László. A legmagyarabb szent, a magyar lovag. Barátok lépegettek, felfogott csuhával az elesettek között a Temes-parti nagy csata után. A magyarok java része gyözelemittasan távozott innen. De a király parancsára a sebesülteket ápoló papoknak a kunokat is gondjuk alá kellett venniük, mert oly nagy volt László király bölcsessége, hogy nem kergette túl a kunt a yepükön. Fogságba ejtette az ellenség harcosait s mint mondta "ha megtérnek éljenek." A barátok csak legyintenek.- Ezek már nsm térnek meg. - A csatatéren maradt mind halott. Zöme a kun seregnek magyar fogságban kunul tudó keresztény papok tanítását hallgat^. A Csanádi apátság istápoly termében pihen a néhány súlyosabban sebesült magyar lovag. Sebesült az öreg Lehel is, kinek apja Vatha legjobb embere volt és aki minden csatát végigharcolt László Úrral. Köréje gyűlt a kis csoport. Még két barát is hallgatja az ősz, esatatörténeteit.- Arról meséljen Apó - kéri az egyik legény - hogyan szabadította meg Urunk a szép váradi leányt a rabló kuntól.- Fiatal vagy még - fitymálta az öreg - ezért lovagi hőstettre kiváncsi. De mondom neked nagyobb volt ennél Lász ló Ur csodája a pusztaságban. A vizfakasztás, meg aztán...- A pusztai csoda!- Éledt fel álmodozó hallgatásából a két pap. -Hát ott voltál Lehel vitéz! Arról mesélj! Bizony, Isten különös kegyelme ragyog a király felett.- Ott voltam hát! László Urat szolgáltam én. Akkor még pogány lelkemben. Harcosnak hittem magam, nem akartam, hogy imádkozó barátnak lássanak. El, meg eltűntem a tiszai nádasokban. Bésztvettem a Nagy-Táltos áldozatain, ha éppen nem volt szüksége rám László Urnák. De a pusztai csodával megvette a lelkem. A király. A harcos,aki erős a csatában és alázatos Isten elött, térden. Napokon keresztül kergettük már a kunt. Gaz, pogány hordája felégette a falvakat, exrabolta az asszonyokat , lányokat. Nagy nemes haragra gerjedt a király.- Utánuk! - kiáltotta. Mondhatom vitézül verekedett.Egymaga négy kunnak oltotta ki életét.Jómagam is kimelegedtem a harcban. Vadul harcol a beste pogány. Dehét nem kell félteni a magyar legényeket.Forgott kezükben a szablya, tört a buzogány, suhogva talált a nyil. Nagy kopár hegyek közé értünk. Szem fia kun nem maradt ellenünk. Vagy elestek, vagy elmenekültek. Fáradt seregünk étlen; szomjan,utat vesztve bolyongott az elettelen vidéken. László Ur is fáradtan hanyatlott egy kopár szikla alá. Szög lova nyugtalanul nyihogott mellette.Zúgolódott az éhes kimerült sereg is. Királyunk észrevette az elégedetlenséget . Megértő, jó szive segítésre késztette. De honnan kerüljön eleség a kihalt,elhagyott pusztaságban? Hanem még be sem fejezte imáját egy szarvasbika futott el a pihenő sereg mellett a madár sem járta kő sivatagban. Vadászkedv szállta meg a legényeket. Nosza életre kaptak fáradtságukból. Magam voltam az első, aki üldözőbe vette a vaaat. Hej, nem láttam én azelőtt,de még azóta sem értem meg ennél sikeresebb, érdekesebb vadászatot. Mert, azaz egy szarvas nem maradt párja nélkül. Urunk imájára megelevenedett a holt sivatag. Volt ott vad bőven. Vidám vadász kurjantás hangját verték vissza a kopár sziklák.Minden legény nyilára került vad. így táplálta fáradt seregét isteni csoda segítségével László király.- Szent ember az!- örvendezett a két barát.- Szent ember a mi királyunk! - bólogattak büszke boldogsággal a sebesült legények. Lehel vitéz még nem fejezte be mondani valóját.- Győztesen tértünk meg végül is a csatából. Pogány kunnak hire se maradt azon a vidéken, mi pedig, László Ur harcosai, igaz áhítattal vettunk részt, a váradi templomban a hálaadó misén.- De talán már nem jársz lovat áldozni a nádasba Lél- kérdezte az egyik pap.- Nem én Uram! Még a nádas közelébe se megyek! Orromat se csiklandoz-5
