Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
s ekkor döbbent rá, hogy kezét zsineg szőritja egymásra a hátán s lovát két francia szaron vezeti. Fogságba esett, huszár létére csúnyán és vitte, sodorta magával közrefogva a megabajgatott franciák csoportja. Elhullott közülük a tusában jónéhány,_de_fel sem vették, kiegyenlítettnek vélték a markukba került eleven hiszárral. Nagy dolog volt, mi tagadás, hisz az egész hadjárat során nem akadt eladdig ily becses zsákmány!Mihók Tóth Mihály mellre szegte deres fejét,tehetetlensége megcsikorditotta fogát.Bánta is ő, hogy kulacsából, a vértesekkcrtyolgatták jóizü borát. Állandóan há - bor^atta, mit szól majd szégyenéhez, a vitéz kapitány, Földbuzay uram? Mit szól majd ahhoz, hogy a sereg egyikJegvénebb katonája, az arany érdempénzes, Mihály, csuful megfogatta magát?! Mardosta az önvád, amiért engedett a harci hévnek. Ha bajtársai élén marad,bizonyára nem kerül rá a sor, hogy hátulról kólintsa főbe a gálád karabélyagy és nem harap a rabság keserű kenyerébe .- Hej, dehát álgondolat a késő bánat! - mormogta magamagának végső elszánással.Most már mindegy, mi várrárn És felszegte állát kivert bikásan, mikor déltájt a francia hadiszállásra értek.Keskenyre szorított szájjal nézett el dacosan az álmélkodva összeszaladó kékmundéroskatonanépség fölött, tán nem is hallotta meg, mint fut végig ember - ről emberre a kiáltás:- Fogoly huszár!.. Fogoly huszár! Kísérői úgy törtek utat a vezéri tanya elé. Az éktelen zsivaly a földszintes ház előtti térre csalogatta a sok aranygalléros tisztet. Két őre leráncigálta a nyeregből és buzgón a tisztek csoportja felé taszigálták.Megállt előttük peckesen, oda sem fülelt a vértesek izgatott karattyolására, csak fájó szívvel figyelte, miként vezetik el karcsúlábu pejkóját. Látta, hogy egy lovastiszt, a saját cifra, uj nyergét szijazza hátára s már a pisztolyokat rakja a kápába. Utána sóhajtott hangtalanul:- Isten veled, Villám! Szabaddá tettek csuklóját,hát tisztelettudóan csákójához emelte kezét, midőn a csupafényesség brigadéros magyar szóval fordult hozzá. Nem csodálkozott, hiszen szolgált ez időben édes hazájabéli Európa minden ármádiájában.- Mi a neve kendnek?- Jelentem... Mihók Tóth Mihály.- Hát őrmester Tóth Mihály, megmutathatná-e a tábornoknak, miként lovagol a magyar huszár? - kérdezte a brigadéros kurtán. A jfogoly tekintete fellángolt egyszeribe, akár az oroszláné, ha a csapdából kiutat talál.- Meg én, brigadéros uram,csak adják alám a paripámat. S amit hinni sem merészelt, meg is történt iziben. Egyetlen parancsra méL- léje került Villám. Fürkésző pillantása végijj röppent a térségen.Egymás hegyén- hátán hemzsegtek a kiváncsisko - dók. Elálltak minden talpalattnyi helyet és bámészan várták, mi készül? Az utca torkolatoknál, ugyancsak parancsra, feltüzött szuronnyal, kordont vont a gyalogság. Beljebb rántotta a hevedert, azzal könnyedén kengyelbe hágott, miközben a bajusza tövén zord mosoly villant meg. Megérett benne a nagy elhatározás. Kényes ügetésre nógatta Villámot, körbekörbe az embeigyürü mentén. Az ügetés lassanlassan vágtába csapott. Mikor már fülébe fütyült, a mentéjét lobogtató szél s Villám elnyúlt teste szinte uszott a levegőben, a gyorsaságtól pedig valósággal összefolyt a szeme előtt a nézdegélők hada, akkor térdnyomással a törzstisztek ékes csoportjának kormányozta lovát. Dübörgő orkánként robbant el mellettük s nyergéből karvaly módra az egyik tisztre csapott. Biztos fogással ragadta meg vágta közben az idegen kard markolatát és mielőtt bárkifelo - csudhatott volna, már markában villogott a szablya. Volt már fegyvere, sülyos, nehéz, lovassági-kard, kígyózott rajta a napfény, amint megforgatta a feje körül. Ujjongóan biztatta lovát:- Eajta, rajta Villám!... és rövidre fogott kantárral egyenesen a menekülést elzáró szuronyoknak ugratott. Átsuhant fölöttük, az éles penge néhány francia üstököt véresre borotvált, még egy-két ösvénytörő kardcsapás,jóbbra-balra hulltak a levágott franciák , azután feltárult előtte a szabadság. A téren dühödten zúgott fel az ezerhangu harsogás, durrogott az őrszemek puskája, rendelkezések röpködtek.- Nyomába!... nyomába! De Villám patkója már a nyárfaszegélyes országúton hányta a szikrát és őrmester Mihók Tóth Mihály öblös nevetéssel köszöntötte az utánuk süvöltő ó-Karvaly módra az egyik tisztre csapott 6
