Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-02-01 / 2. szám

s ekkor döbbent rá, hogy kezét zsineg szőritja egymásra a hátán s lovát két francia szaron vezeti. Fogságba esett, huszár létére csúnyán és vitte, sodor­ta magával közrefogva a megabajgatott franciák csoportja. Elhullott közülük a tusában jóné­­hány,_de_fel sem vették, kiegyenlített­nek vélték a markukba került eleven hi­­szárral. Nagy dolog volt, mi tagadás, hisz az egész hadjárat során nem akadt eladdig ily becses zsákmány!Mihók Tóth Mihály mellre szegte deres fejét,tehe­tetlensége megcsikorditotta fogát.Bán­ta is ő, hogy kulacsából, a vértesekkcr­­tyolgatták jóizü borát. Állandóan há - bor^atta, mit szól majd szégyenéhez, a vitéz kapitány, Földbuzay uram? Mit szól majd ahhoz, hogy a sereg egyikJeg­­vénebb katonája, az arany érdempénzes, Mihály, csuful megfogatta magát?! Mar­­dosta az önvád, amiért engedett a har­ci hévnek. Ha bajtársai élén marad,bi­zonyára nem kerül rá a sor, hogy hátulról kó­­lintsa főbe a gálád karabélyagy és nem ha­rap a rabság keserű ke­nyerébe .- Hej, dehát álgon­dolat a késő bánat! - mormogta magamagának végső elszánással.Most már mindegy, mi várrárn És felszegte állát kivert bikásan, mikor déltájt a francia ha­diszállásra értek.Kes­­kenyre szorított száj­jal nézett el dacosan az álmélkodva össze­szaladó kékmundéroska­tonanépség fölött, tán nem is hallotta meg, mint fut végig ember - ről emberre a kiáltás:- Fogoly huszár!.. Fogoly huszár! Kísérői úgy törtek utat a vezéri tanya e­­lé. Az éktelen zsivaly a földszintes ház előtti térre csalo­gatta a sok aranygalléros tisztet. Két őre leráncigálta a nyeregből és buzgón a tisztek csoportja felé taszigálták.­­Megállt előttük peckesen, oda sem fü­lelt a vértesek izgatott karattyolásá­ra, csak fájó szívvel figyelte, miként vezetik el karcsúlábu pejkóját. Látta, hogy egy lovastiszt, a saját cifra, uj nyergét szijazza hátára s már a pisz­tolyokat rakja a kápába. Utána sóhaj­tott hangtalanul:- Isten veled, Villám! Szabaddá tettek csuklóját,hát tisz­telettudóan csákójához emelte kezét, midőn a csupafényesség brigadéros ma­gyar szóval fordult hozzá. Nem csodál­kozott, hiszen szolgált ez időben é­­des hazájabéli Európa minden ármádiá­jában.- Mi a neve kendnek?- Jelentem... Mihók Tóth Mihály.- Hát őrmester Tóth Mihály, megmu­­tathatná-e a tábornoknak, miként lova­gol a magyar huszár? - kérdezte a bri­gadéros kurtán. A jfogoly tekintete fellángolt egy­szeribe, akár az oroszláné, ha a csap­dából kiutat talál.- Meg én, brigadéros uram,csak ad­ják alám a paripámat. S amit hinni sem merészelt, meg is történt iziben. Egyetlen parancsra méL- léje került Villám. Fürkésző pillantá­sa végijj röppent a térségen.Egymás he­gyén- hátán hemzsegtek a kiváncsisko - dók. Elálltak minden talpalattnyi he­lyet és bámészan várták, mi készül? Az utca torkolatoknál, ugyancsak parancs­ra, feltüzött szuronnyal, kordont vont a gyalogság. Beljebb rántotta a hevedert, azzal könnyedén kengyelbe hágott, miközben a bajusza tövén zord mosoly villant meg. Megérett benne a nagy elhatározás. Kényes ügetésre nó­gatta Villámot, körbe­­körbe az embeigyürü men­tén. Az ügetés lassan­­lassan vágtába csapott. Mikor már fülébe fü­tyült, a mentéjét lo­bogtató szél s Villám elnyúlt teste szinte u­­szott a levegőben, a gyorsaságtól pedig va­lósággal összefolyt a szeme előtt a nézdegé­­lők hada, akkor térd­nyomással a törzstisz­tek ékes csoportjának kormányozta lovát. Dü­börgő orkánként robbant el mellettük s nyergé­ből karvaly módra az egyik tisztre csapott. Biztos fogással ragad­ta meg vágta közben az idegen kard markolatát és mielőtt bárkifelo - csudhatott volna, már markában villogott a szablya. Volt már fegyvere, sülyos, nehéz, lovassági-kard, kígyózott rajta a napfény, amint megfor­gatta a feje körül. Ujjongóan biztatta lovát:- Eajta, rajta Villám!... és rö­vidre fogott kantárral egyenesen a me­nekülést elzáró szuronyoknak ugratott. Átsuhant fölöttük, az éles penge né­hány francia üstököt véresre borotvált, még egy-két ösvénytörő kardcsapás,jóbb­­ra-balra hulltak a levágott franciák , azután feltárult előtte a szabadság. A téren dühödten zúgott fel az e­­zerhangu harsogás, durrogott az őrsze­mek puskája, rendelkezések röpködtek.- Nyomába!... nyomába! De Villám patkója már a nyárfasze­gélyes országúton hányta a szikrát és őrmester Mihók Tóth Mihály öblös neve­téssel köszöntötte az utánuk süvöltő ó-Karvaly módra az egyik tisztre csapott 6

Next

/
Thumbnails
Contents