Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
HUSZÁRCSINY A flandriai lapályra ráfekiidta fülledt nyári éjszaka és a mennybolt lámpásaival versenyre kélt csillogásban a szerteszét égő tüzek hosszú sora. Marchienne falujában esti táborra szálltak a Császár-huszárok, ültek,hevertek a lobogó rőzseláng mellett, halk beszéd közben karabélyt, szablyát pucováltak és felfigyeltek, ha az északi ég alján a látóhatár alatt meg-megdörrentek az ágyuk. A franciák lőtték ott Charleroi várát. A zabot ropogtató loyergelt lovak neszezését hirtelen tulharsogta az egyik faluszéli őrszem kiáltása:- Állj! Ki vagy?- Utat... Utat! Hadifutár!,., aztán patkórobaj dübörgött végig a főutcán.- Vajh’ mi hirt hozhatott? - dörmögte nagysokára egy huszárj de mielőtt bárki találgatásra nyithatta volna száját, megjelent a tűz fényköreben nemes Földbuzaykapitány.- Hol van őrmester Kihók Tóth Mihály?- recsegte kedvetlenül,mint akinek valami nagyon megülte a májét.- Jelen! - pattant fel a harmadik kapitulációt szolgáló, öklelő bajuszu vén harcos.- Pitymallatkor az ezred hátrább vcnul, hallja-e kend,Tóth Mihály?! Kendtek lesznek az utóvéd, hát válogasson ki tizenhat huszárt!-azzal csörömpölőt rántva kardján, visszafordult a falu sötétjébe. Mikor már eltűnt,az őrmester földhöz - vágta kedves pipáját és keservesen felfohászkodott.- Hej, az árgyélusát! Mindig csak hátra, hátra?! Nem futottam ennyit surgyán legénykorom óta, pedig harminchárom esztendeje eszem a császár - király prófuntját! Azt mondták először, hogy Párizsig meg sem állunk s még a gránicra sem értünk, máris csak hátrálunk és hátrálunk! Féléve, hogy hadbaálitunk,s alig kóstolt még ellenséget a fringiám. Ám, parancs, parancs! Nohát!...- futja ki haragját - hol az a tizenhat legény? És mire szeme ismét rebbent, előszedelődzködött az utóvéd. Hajnalhasadtén megkapták az crdrét. Déli(j a falu körül portyáznak, ha ellenségre akadnak, küzibük vágnak,aztán retiradát csinálnak és az ezred után lovagolnak. Mire felkelt a nap, már a por is elült a tovaügető Császár»huszárok mögött és őrmester Mihók Tóth Mihály is kiadta a parancsot, ugorjon nyeregbe a tizenhat huszár. Hémán poroszkáltak, még pipaszóra sem volt kedvük a visszavonulás mián. Lassan szakadozott ahcmály és egyszerre lónyihorászás verődött elő a ködből. Kisvártatva pedig fényes holmikon csillant meg a napsugár. Marchiennenek tartott egy francia vértesosztály. Gyanútlanul rugtattak,azt hitték, üres a környék. Tóth Mihály kis füzes oltalma alól leste a mit sem sejtő francia lovaskompániát. Midőn közelükbe értek, harsanó szisszenéssel szaladt ki hüvelyéből széles kardja és felszakadt melléből az eddig kapicányon tartott ősi virtus:- Húg... huj... hajrááá! Sarkat,ágaskodó paripája szügyébe vágta és szabadjára eresztette a kantárt.... huj... huj... dübörgőit nyomán, mezítelen pengével, tizenhat keménykötésű legény. ... Huj ... huj...a széditő vágta hulló levélként szórta szét az ellenséges lovasok szélső sorát és a tétova kavarodásban reccsenve repedtek be a zugó kardcsapások alatt a vértes koponyák. Pelbukó lovak hengeredtek fájdalmas nyeritéssel a földön,lövés dörrent szaporán és az esztelen hangzavaron át egyre kihallott a legsűrűbb tömegből őrmester ur, Mihók Tóth Mihály:... vágd- nem ^ád! Szavához hiven,vágta az emberbuzát magyarán. Eléje került egy dilit képű főtiszt.Szikráé sókot hányt a két kard, azután:- Nesze neked is komám! - meste képen a kiáltozó franciát. lm megugrott alatta a paripa, a második csapás ferdén a mellvértre csúszott, penge pattant és markában csonkán maradt a szablya. A kápából pisztolyt rántott hamarjában, hogy áttörjön a körülötte gyűrűző vérteseken, de ekkor bénitő ütés érte a tarkóját. Még eszébe jutott az ordré, amit kapitánya adott és rekedten elsüvithette az utasítást:- Hetirálj!... Aztán lova nyakára bukott. Feketébe borult előtte a világ. Mire feleszmélt, már elült a fegyverzaj és látta, hogy huszárjai.parancsához hiven, viharzó felhőkent vágtatnak a rét messzeségében. Önkéntelen mozdulattal fordult volna csapata után 5
