Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
a legszebb köztük egy Anna nevű. Ezt választotta elsőnek a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S amikor ott állottak külön, szép soriában, a szin alól előhuzatta aranyos hintáját, s elébe fogatta a tizenkét leányt! Hej, szegény leányok! Reszkettek, mint a nyárfalevél. Szakadt szemükből a könny, mint a záporeső. Felnéztek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. De a vár ura nem látta a leányok könnyét, nem hallotta sóhaj'tásukat, felugrott a bakra, kieresztette aranycsapós ostorát, s nagyot rittyentett, hogy csak úgy zengett-zugott az erdő.- Gyi, előre, gyi! A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintóf. Szörnyű haragra gerjedt a hatalmas ur! Elévágott az aranycsapós ostorral épen Annára, aki legelöl állott. Húsából kiserkedt a vér, s jajszava felhatolt a magas egekig.- Gyi. Anna, gyi! - orditott az ur s rávágott másodszor is.- Verjen meg az Egek Ura! - jajdult fel Anna. - Sülyeaj a föld ala, ártatlanok megölő gyilkosa! S im, halljátok a csodát. Abban a pillanatban elfeketedett az ég; villámlott, dörgött; ég, föld,megrendült; recsegtek-ropogtak a fák, a var tornya ingadozott, aztán hirtelen összeomlott utana az egész vár; sülyedt a föld alább, alább, mignem egyszerre viz alá borult... Es halljátok, csodálj átok,amikor az ég haragja lecsendesült,a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent, s a to szinen úszkált tizenkét hattyú; fehér a tolla mind a tizenkettőnek, mint a frissen esett hó. Távolabb tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában. erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kivergődni a forgatagból... A tizenkét hattyú meg csak uszott? úszott szép csendesen; a tó partján kiszállottak, ottan megrázkódtak, s leánnyá váltak ismét. Siettek haza mind. csak Anna maradt ott.Kápolnát épitetett a tó partján s ebben a kápolnában élte le eletet csendes imádkozással. is jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szentéletu leánynyal, akit még életében szentnek nev’ezenek, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna-tavának... Benedek Slek. ® ~ ~~ ~ fS> Huj-h uj-hajrál Ma, amikor már nemcsak a cserkészek, hanem sportolók is lelkesen és tele torokkal kiáltják a "Huj! Huj! Hajrá"-t világszerte, talán nem lesz érdektelen megemlékezni arról, hogy ezt a régi magyar kiáltást a mai magyar ifjúság csak 1924 óta ismeri. A kopenhágai Jamboree alkalmával rendezett nemzetközi versenyek egyik pontjaként szerepelt ugyanis a "Yell", azaz csatakiáltás. Mikor a versenyfeltételek megérkeztek, a Jamboree előkészítői körében nagy fejtörést okozott ez a pont. Kétségtelen volt, hogy mint minden versenyszámban, úgy természetesen a csatakiáltás-versenyszámban is indulnunk kellett. A bökkenő azonban ott volt, hogy mindezideig nem ismertük a csatakiáltást, és nem is volt semmiféle olyan alkalmas tömegkiáltás, amelyk ennek a célnak megfelelt volna. Hoszszas töprengés után került felszinre többek között a "Huj! Huj! Hajrá!", amelyet a már ismert háromszoros ismétléssel a fiuk betanultak. Ezzel szándékoztunk indulni ebben a versenypontban. Dániába kiérkezve,a többiek megfigyelése közben rájöttünk azonban arra, hogy ezzel a rövid kis csatakiáltással bizony a többiekhez képest szégyenben maradunk, mert a versenyző külföldiek többnyire ennél lényegesen hosszabb szövegű csatakiáltásra készülődtek. Üjabb lázas fejtörés után elhatároztatott, hogy pótlólag még az "üsd, vágd, nem apad!" ugyancsak régi magyar kiáltással fogjuk megtoldani. Mikor a dán király megszemlélte a Jamboree résztvevőit, a Jamboree magyar versenycsapata már nagyszerűen tudta ezt a megtoldott csatakiáltást. Úgy, hogy amikor a király a magyarok elé lépett, a csapat előtt álló magyar főcserkész vezénylésére már tele torokkal kiáltották a legújabb magyar csatakiáltást. A baj csak ott kezdődött, amikor a csatakiáltás elhangzása után őfelsége rendkivül szeretetreméltó mosollyal fordult a főcserkész úrhoz, azzal a kéréssel, hogy lenne szives a csatakiáltás szöveget részére angolra leforditani.,.. "Világjáró" 11
