Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1. szám
Szivárványkoszorú /Folytatás./ Az a kis reménysugár,melyet a felcsillanó nap megpillantása keltett lelkemkenj percek alatt szertefoszlott. Köd száll reám, vele az éhség butitó érzése s a fáradtsággal járó, lenyűgöző fásultság. Rémülettel döbbenek rá, hogy erőm elfogyott. Kusza képzetek kezdenek kísérteni, aztán egyszerre az imént látott csodás szivárványkoszorú suhan át emlékemen. S ebben a pillanatban megmozdul bennem a szunnyadó akarat. Valami ösztönérzés elnyom minden mást s csak egy tör utat bensőmben... indulni...menni, menni...! Ismeretlen erő ad mégegvszer lendületet küzködésben elernyedt tagjaimnak. Gondolkodás nélkül indulok neki a lei tőnek, melyen negyedórával előbb zihálva kapaszkodtam felfelé.Széditő rohanás kezdődik. Először térdig süllyedek a hóba, aztán a gyorsulással egyre jobban feljövök a felszínre, majd kiemelkedem s végül már csak a finom porhó tetején siklóm. Hopp! Nyomaim kifutottak alólam, meg kellene állni! - Még át sem gondolhatom, mit tegyek,már elvágódom. Hófelleg csapódik fel köiöt tem, aztán csak a nyakamba szakadt hideg fehérség siettet, hogy nincs megállás, még messze a pihenés. öjabb rohanás, újra bukom. JSrzem, hogy egyik lábamról lemarad a léc.Hátranézek. Mint felkiáltójel mered lécem az égnek, feléig a hóba temetve. Oda akarok kúszni, de nem megy Nyakig vagyok a hóban s minden mozdulatra " még melyebbre süllyedek. A félelem, hogy a fehér lepel fogva tarthat, megkétszerezi erőmet, végre elérem a lécet, Djjabb lesújtó megállapítás: a sajátkeszitésü vékony aluminium pofa eltört, nem tudom többé felerősíteni. Megpróbálok egy léccel menni, de lehetetlen. Lecsatolom a másikat is, összekötöm őket s magam elé fektetve, rajtuk guggolva siklóm, mig nem tudom tovább tartani az egyensúlyt s akkor átbukfencezem rajtuk. Nem 'tudom, menynyi utat teszek így meg. Kezdetben számolom a bukfenceket, aztán belezavarodok. Sokkal fásultabb vagyok, semhogy gondolkodni tudnék. Mostmar csak gépiesen csinálom a szaltókat, mind natározatlanabbul, mindig jobban kitérve kiindulási irányomból. Egyre sötétebb lesz. Egyik bukfenc nem sikerült, nyakig áliok a hóban. E- lőbb csak sejtelemszerüen, aztán egyre határozottabban s mind követelőbben tódul előtérbe egy kivánalom... Aludni.. Olyan jó volna...csak egy kicsit..csak egy percet aludni... Már jön az álomszerű zsongás, az öntudat fokozatosan eltompul.. Kósza álomkép/,etek vonulnak 10 elő...Aludni...egy kicsit,csak annyit, hogy egy pillanatra elzsibbadjanak ezeK az Ölmos. engedelmeskedni nem akaró tagok... Olyan jó máris... mindig melegebb lesz, - mar nem is fázom olyan nagyon... Hé... halló...Laci...ébrejd, vigyázz... el ne aludj az örsön..a cserkesz hiven teljesiti kötelességét, mellyel Hazájának, embertársainak tartozik... s annak a drága Anyának, aki otthon most olyan szivszorongva várja az ő sületlen fiát... Riadtan mozdulok meg. A csuromvizes ruha jéggé fagyva dermeszti hátamat. - Látod, itt a rém... a fehér halál, már megfogta lábaidat, karjaidat, s nem engedi őket behajlitani...Sikoltani tudnék a fájdalomtól. De ez a fájdalom felébreszt. Fagyott keztyüimet a két léc közé szoritom, kezeimet próbálom közöttük életre dörzsölni, de erőtlenek, s még kegyetienebbül fájnak. Tovább, tovább.' Szinte hallom szivem dobogását s ösztönösen követem a hangját." Elérem az erdőt. A fák alatt teljesen hatalmába kerit a gyorsan beálló sötétség. Saját nyomaimon botorkálok lefelé. Már nem tudatosan, csak valami ösztönös érzés füt, hogy nemsokára elérem a kitaposott utat, s ez ad percrólpercre fokozódó remenyt• Pillanatra megtorpanok. Mintha hangokat hajlottam volna.Vagy csak képzelődés? - De nem,ott fény csillant meg.. mintha valaki egy pillanatra ajtót nyitott volna... Kiérek az erdőből s ott, az útkereszteződéstől nem messze, kis favágó kunyhó bukkan ki a sötétből, ablaka világos... Istenem, tégy csodát... Kopogtatok az ajtón. Válasz helyett nyílik, szakállas alakok jönnek ki rajta. Amulva néznek rám, egymáshoz fordulnak s intenek, jöjjek be. Nehéz ruha, test és ételszag, de áldott meleg fogad. Valósággal leroskadok a kis pacira, a favágók velera szemben. Szinte athat kutató pillantásuk, aztán a legöregebb megszólal:- Kicsoda maga, s honnan a pokolból kerül elő itt, egyedül?...
