Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-02-01 / 2. szám

Minden zugot megüldöznek, Minden bokrot átaldöfnek,

Gyik ha rezzen, fájd ha rebben: De a gimvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre Tan a hazánk útja? Kerek az ég mindenfele - Anyám, anyam, meghalsz belé.

Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk: Selyem a fu, édes a viz, Fa-oduból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat, Vörhenyo vad izes’ falat,

Feszes’az ij, sebes a nyil, Harckalandon zsákmány a dij.

Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szajrul szájra.

Hogy eluntak otthon ülni,

Halát csalni, őzet űzni:

Uj kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren Zene hallik sötét éjen.

Zene, sip, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint 'álomban.

Tündér lyányok ottan laknak, Táncot ropnak, úgy mulatnak. Szőve ködbül sátoruk van: ügy mulatnak sátorukban.

Férfi egv sincs közelébe; De a földi lyányok szépe: lyányai Belárnak. Dúlnak, Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb kettő;

Sgg Beláré tizenkettő;

sszesen mind: száz meg kettő; A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni, Kilenc ifjat megbüvölni, Szerelemre csalogatni. Szerelemtől szűz maradni.

így tanulnak tündérséget. Szívszakasztó mesterséget; Minden éjjel számot adnak,

S minden ejjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének, Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra.

Zengő ének szajrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel, Fény után ők, födve éjjel, Mennek óvást, mennek árnyon; Ki lepét fog,lopva járjon.

9

Monda Magyar: ez a sip hang. Bátya, bennem végig csikland; Monda Hunor: vérem’ hajtja, Szüzek árnya-fordulatj a.

Haj vitézek; haj elébe!

Kiki egyet az ölébe!

Vigyük haza asszonyunkat:

Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek, Kantárszárat megeresztnek;

A leányság bent, a körbe’ - Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,

Futna széjjel a leányhad;

Elől tüzbe, hátul vizbe. Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek, Szárnyok lévén elrepültek;

De a többi hova legyen?

Földbe bújjon? elsüllyedjen?...

Abbul immár nincsen semmi:

Szűzi daccal tündér lenni; Vágtat a ló, és a pusztán Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Snéhnek;

Zengő madár ágrul ágra.

Zengő ének szajrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,

Hunor, Magyar nője lettek;

S a levendek, éppen százan, Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel Megbékéltek asszony fővel;

Haza többé nem készültek: Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,

Sátoruk Ion szép otthonná, Agyok áldott nyugalommá:

Nincs egyéb, mi okét vonná.

Fiat szültek hősi nemre,

Szép leányt is szerelemre;

Dali törzsnek ifjú ágot,

Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiákból ketten-ketten,

Két vezéré kétszer-ketten,

Feje lón mind egy-egy nemnek: Száznyolc ágra ezek mennek.

Hunor ága hun fajt nemzett. Magyaré a magyar nemzet; Szaporúság Ion temérdek:

A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlők.

Dúl királynak dús örökjét;

És azóta, hősök párja!

Híretek száll szajrul szájra.

Arany János.