Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
6 Magyar Család Most is úgy fekszik ágyában, mintha mi sem történt volna. Teljes nyugalommal fordul szeretett nagyapja felé, s hangjában a fájdalom szól halkan: — Köszönöm, hogy eljöttél. Ki tudja, legközelebb itt találsz-e még, vagy kijössz utánam a kispesti öreg temetőbe? Isteni csoda, hogy tegnap megmenekültem. Még a főorvos is úgy nyilatkozott, felépülésemhez kevés a remény. Pedig . . . pedig ó, úgy szeretnék még egy kicsit élni... E szavak hallatán — a nagypapa szerint — az égi angyalok dicső kara szólózsolozsmákat kell, hogy énekeljen ez ártatlan bárány érdekében. — Tegnap az ébredés — folytatta Panni — erős vérzéssel kezdődött és tartott egy órán át, amíg egy új gyógyszer végre megállásra kényszerítette. A vértelen kezek lassan átfogták az öreg kérges tenyerét, ezzel hangtalanul, néma ajakkal jelezni kívánta, hogy fáradt. A nagypapa lassan felállt egyetlen unokája ágya mellől, s magábaroskadtan, gondolatok között elhagyta a termet, de még utolsó pillantásával is kereste unokája bágyadt tekintetét, búcsúzóul küldve bíztató szavait: — Pannikám, gyógyulj meg végre. A következő napok és hetek aránylag csendesen teltek. A szanatórium orvosai óránként figyelték betegük légzését, s ha rendellenességet találtak a szívnél, azonnal röntgen elé vitték, hogy azon keresztül keressék az előállott változást. A türelmes és hallgatag Panni most már nemcsak az orvosok előtt és szobatársai között lett népszerűvé, az intézet többi betegei is rajongtak érte. Első hosszabb fentlétekor — egy júliusi reggelen — valaki az ablakon keresztül egy szál piros rózsát dobott be, s véletlenül abban az időben, amikor ágya előtt fiókját rendezgette. A rózsa alázatos fejjel hullott elébe, önmagát kínálva szeretetre, de bódító illata sem árulta el küldőjének nevét. Amikor Panni a meglepetéstől magához tért, kipirult arccal nyúlt a rózsa után, megszagolva annak illatát, igazi leány módjára körülnézett, majd mint tolvaj, ki ludas a lopásban, ágyába rejtette. E röpke pillanat szemlélői elfordított fejjel közönyt színleltek, de boldogan figyelték, amikor az ebédszünet után visszatértek, hogy a rózsa pohárban illatozik. Panni is nő volt.ő is, mint a többiek, szeretik a titokzatosságot, ami éltető erő, még a betegség alatt is. Egy napon ismét előkerült az elfelejtett és beporosodott tükör és a hozzávaló női csinosítok. A reá visszanéző fehér, átlátszó, hamvas arc előre küldött két könnycseppet ugyan, de utána visszanyerte az életkedvét, kezével végigsimította dús, fekete haját, arcát, végül mosolyra engedte a szája szélét. Ettől kezdve a minden nap megjelenő rózsa illata Panni lelki életébe nagy változást hozott. Az élniakarás oly erővel jelentkezett testében is, hogy kezelőorvosa, Náray Róbert egy napon a röntgenkép előtt kezét összecsapva, felkiáltott a csodálkozó Panni felé: — Pannikám, úgy érzem, megmentettünk! Leszel te még nagyon boldog öregasszony. Kiismerhetetlen az élet az ő titokzatosságával, lakat alatt tartja rejtelmeit. Nem tudhatja senki, kinek mit szánt örömére, vagy szenvedésére. Pedig hányszor jó volná tudni végzetes sorsunkat, hogy eléálljunk és változtassunk rajta. Talán jobb így, rejtelmek és sejtések között élni. R. Szabó Ernő: MINT KETYEG AZ ÓRA. .. Mint ketyeg az óra, S múlik a perc . . . A sok percekből Órák hónapja lesz. Utána jönnek, Törtetnek az évek, Bár nem kívánják Sem ifjak, sem vének. De jő a szobrász, Az idők kisöccse, Ki mély barázdát váj Arcok tükrére. Faragja, formálja, Nagy hévvel, vadul, Ám! Az ember hagyja, Tűri — szótlanul. De mit is tehetne? Földnek vélt Ura, Idők kerekét Fékezni nem tudja. És hiába minden Erőfeszítés, Égi tettekre Emberi ész kevés. Mivel egy valaki, “Más” a tervező, Akit mindenki Úgy hív - A TEREMTŐ!
