Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
Magyar Család 7 Dr. Horváth Tibor szanatóriumi főorvos gondolatban Panni betegségével foglalkozott, amikor Náray alorvos telefoncsengése ebben megzavarta. Pár perc múlva ott állt ő is alorvosával a röntgenkép előtt, izgalmak között magyarázta a jobb tüdőben lévő gócok lassú zsugorodását, gyógyulási folyamatát, s csak ennyit szólt halkan: — Csoda! Isteni csoda! A tudomány eddig ilyet nem ismert. A szerény rózsák naponként szaporodtak, küldőjük kilétét mélyen elhallgatták. Próbáltak nyomozni más kórtermekből is a lovag után, de a kísérlet sikertelen maradt. Már-már úgy látszott, a betegek pihent fantáziája csodának minősíti a mindennapi virágot, csak Panni élt abban a tudatban, hogy e titok egyszer megoldódik. Náray alorvos egy esti vizitkor épp akkor lépett a kórterembe, amikor a leány a rózsa mellett, a levelk között talált papírszeletet böngészte. Ez állott rajta:- Pannikám, gyógyulj meg. . . Ezután több rózsa nem érkezett. Az eddigiek száma elérte már a hatvan szálat; teljesen egyformák és egy színűek voltak. Másnap temették az öreg nagyapót Panni távollétében, a kispesti temetőben. Zsebében több feljegyzés között találtak egy pársoros, megtört írást fiához címezve. “Fiam! — szólt a levél. — Pannikánk helyett végre én megyek el, ennek így kell lenni. Életben maradását a naponkénti rózsák illata segítette, erről Náray alorvos is tudott, s véleményében ennek tulajdonította a lélek átalakulásának folyamataként a test gyógyulását, ehhez azonban én nem értek. Kis gyermekkoromban hallottam anyámtól a rózsák segítségéről, ha a fiatal lány már a vége felé közeledik. A monda szerint egy szál virág illata még vissza tudja tartani, különösen, ha ifjú szerető szív küldi. Pannikám ennek a hiányát szenvedte. Ezt kívántam én pótolni Gelb Malvin rózsáival. A rózsák értékét rendeztem az összespórolt zsebpénzemből, melyet tőled kaptam szivarvásárlásra. Egyedül a két utolsó nap maradt el betegségem miatt. Kérlek, ezt rendezzed el helyettem. Ha megérkeztem, fent a magasságban, továbbra is szeretettel őrködöm az én egyetlen unokám, a te lányod további boldogsága fölött. Öreg, fáradt APÁD.” —------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------SZABÓFERENC: KÖZMONDÁSAINK HONI TRAGIKOMÉDIÁJA -avagy miként magyarázzák manapság régi eredetű mondásainkat. Egykoron — aki mert, az nyert. - Ma, aki mer, azt egykettőre eltüntetik a színről. A régi világban - aki korán kelt, aranyat lelt. - Ma kár a fáradságért. Kelhetnek fel az emberek reggel négykor, még nyomát sem fogják találni annak az arany karórának és jeggyűrűnek, amit az “elit’’szovjet katonák “begyűjtötték” még annak idején. Valamikor — a jó pap holtig tanult. - A jó papokat bebörtönözték, rendjeiket feloszlatták. A mai gyorstalpaló tanfolyamokat végzett békepapokról pedig jobb nem is beszélnünk. A munka nemesit - mondották elődeink. Hát aztán ki az, aki dolgozik? Ahelyett lopnak. Mert - “tiéd a gyár”, hát így mindenki azt visz el onnan, amit csak tud. Már gyermekkorunkban belénkoltották, hogy — amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. - A hazai életformáról kapott jó értesüléseink szerint a régi közmondás ekként változott: - Amit ma megehetsz, ne tedd el holnapra. Mert biztos, ami biztos. Amit megeszel, az a tiéd. Valamikor — ki mint vetette ágyát, úgy aludta álmát. - Ma ugyancsak mindegy, hogy miként van megvetve az ágy, mert jó magyarjaink éjszakáinak nyugalma kimondottan a rendőrségen múlik. .. Aki lassan jár, tovább ér. - Ma ez is attól függ, hogy a tovább szó mit jelent? Mert próbáljon csak BOLOND SAROK (ami nem is olyan bolond)
