Magyar Család, 1976 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1976-01-01 / 1-2. szám
4 Magyar Család Magam részéről A Kereszt Árnyékában című kis novellás kötetét adtam ki könyvalakban és mint íródeákja, több cikkemben (Aki rab volt egy életen át, — Megbántottam a Nagyasszonyt és Az Ecce Homo) mutattam be őt az olvasóknak. Boldog volnék, ha a Magyar—Túrán—Szumír Szemlében, a Magyar Családban és egyéb újságokban megjelent novelláit összegyűjthetném egyszer egy csokorba!----------O---------Sasváry Lola munkáinak egy része elkallódhat. Ki tudja, mi lesz velük? Mint ahogy muzeális értékű otthonának gyűjteményeit is széthordják majd és a családtagok miatt nem lehet megtartani azokat. Az azonban bizonyos, hogy otthon és az emigrációban jó nevet harcolt ki magának és ha semmi más, az Ecce Homo biztosítja nevét az irodalomban. Pedig sok szépet alkotott és kemény veretű írások mind! S ha valaha összeállítják majd az emigráns magyar irodalmat, őt nem lehet kihagyni abból. Hiányos volna nélküle. Búcsúzzunk el Sasváry Lolától “A halál küszöbén” című versével, mely talán legjobban egyéniségéből fakadt és mindnyájunk számára útmutató lehet: — óh, ne felejtsem el kiáltani A Te neved abban a pillanatban, Mikor érzem, hogy halálom közeleg, S a halál küszöbére leroskadtam. Óh, láthassalak és hívhassalak, Bármely kínok közt szakad ki a lelkem. Kín káprázatja ne vakítson el, Rád nézzek, Téged várva rendületlen ... Úgy hüljön és meredjen meg az ajkam A Te neved mondva, mosolyogva. A Te arcod csillagfényébe nézve, Úgy hunyjam le szemem a szent álomra. Láthassa minden, hogy akit szerettél, Halálba is a Te neveddel ment el. S a halál ünnepén úgy díszítettem Magam neveddel, mint egy érdemrenddel. S Téged mártír-szerelmem ékesítsen, Mint virág az oltárt, a halálkínom. Amint első szavam anyámat hívta, A legutolsó szavam Téged hívjon ... Magyar József: AZ ELMARADT KERESZTRE FESZÍTÉS Századunk elején nagyon elterjedt az alföldi tanyavilágban a nazarénus hit. A prédikátorok buzgón járták a falvakat, méginkább a tanyákat, ahol könnyebben találtak hívőkre. Valljuk be, hogy hitbelÜeg nagyon elhanyagolt volt a tanyák népe. Messze estek a községektől, s a lelkészeknek sokszor az “apostolok lován” kellett bejárniok körzetüket. Ahol fiatal, tetterős lelkipásztor volt, még csak ment az apostolkodás, de ahol kényelmes, elhízott öreg urak voltak, ott csak a Szentlélekre volt bízva ä tanyavüág. Elvégre ő repülni tud, s nem süpped a nagy homokba, vagy merül el a sárba. Az emberek pedig szomjazták az Istent, Mit tudták ők, hogy mi rossz lenne abban, ha a nazarénusokat hallgatják.Elvégre ők is Jézusról beszéltek, s a Bibliát olvasták. Abban pedig rossz nem lehet. Mikor már nagyon a kedvükben, inkább a szívükben érezte magát Gé Mózes, egy csongrádvidéki lelkipásztor, egy vasárnap elmondta híveinek csodálatos álmát. Megjelent neki az Úr és kinevezte legfőbb helytartójának. Hogy pedig bebizonyítsa azt, hogy ő, Gé Mózes, Krisztus Urunk legfőbb helytartója, megparancsolta neki, hogy feszítéssé föl magát, s meg fog ismétlődni a csoda, mert harmadnapon sértetlenül föl fog támadni, ö tehát fölajánlja magát és kéri a híveket, hogy teljesítsék az Űr parancsát. Nagy lett erre a megrökönyödés, összeült a gyülekezeti kupaktanács. Nagyokat hallgattak és szívták a hosszúszárú pipákat, mintegy azoktól remélve a megoldást. Hosszú és kínos hallgatás után megszólalt Mihály bá»: —Hát emberek, azt nem lehet csak úgy csinyálni, hogy fölfeszítsük a tiszteletes urat. Azt gondónám,
