Magyar Család, 1976 (17. évfolyam, 1-4. szám)

1976-06-01 / 3-4. szám

Magyar Család Szűts Gábor (Stockholm):

11

KÉT EBÉD

Dél van. Éhesek vagyunk. Étlapot nézünk.

Lecsós sertéssült galuskával, 14 forint. Hmmm... Sertéskaraj sült krumplival, uborkasalátával, 14 forint... Aha!... Körömpörkölt 8.50 forint. Eh!... Sertésmáj... Na, együnk setéssültet galuskával! — javasoltam újdonsült svéd feleségemnek egy kis pesti kifőzdében.-Jó lesz - mondotta, - meg akarom kóstolni a lecsót és a galuskát, s ha aztán, ha visszautaztunk, készítek majd neked.

Már fentem is a fogam a sertéssültre, hisz már maga a gondolta is ingerlő: sertéssült!... magyar disznóból, amely igazi kukoricát és igazi moslékot eszik... Meg lecsó disznózsírral, s ráadásul még galuska is, amiben tojás van, amit nem tyúkgyári géptyúk tojt... nem automata tyúkketrecben, hanem igazi kis falusi kotkodács, amolyan mindennapra-egy-tojás tyúkocska... talán éppen egy kendermagos. És itt meg kellett állnom. Megtorpantam, mert — a zannya mindenit — gazember az, aki nem oszt meg mindent a feleségével, s az utóbbit — a kendermagos — csak úgy tudom vele megosztani, ha lefordítom neki.

Kendermagos... kendermag... kender... esetleg, ha máskép nem megy, kend? ... — töprengtem magamban, miközben a jó, ízes, frissensült pékkenyér utolsó darabját tömtem a számba. — Kenderlapos - mondtam némi gondolkodás után rezignáltan, mert beláttam, hogy a kendermagost nem tudom se megosztani, se lefordítani.

—Mit mondtál? — kérdezte újsütetű feleségem negédes mosollyal.

—Semmit — válaszoltam zavartan, — illetve, hogy nézd, már jön is a fürge pincér, cikázik az asztalok között, hozza!... máris hozza!... Jaj, de étvágygeijesztően néz ki... Micsoda isteni szag... Meghalok, — “jag dör”, üyen az igazi magyar kaja! — lelkendeztem — ilyen a magyar kiszolgálás!

Igaz, ételfoltos a pincér kabátja, a terítő sem hófehér, s az ablakok is tisztításra szorulnak, de abrosz, igazi abrosz van az asztalon, pincér hozza az ételt, a kaját, az igazi magyar kaját!... Elrettenve néztem le késemre, villámra, amelyek már megszállottként küzdöttek a paprikáslétől csillogó aranysárga galuskával ésaszaftosdisznóhússal. Már nem láttam se a foltokat, se az utcaporos ablakot. Feleségem sem volt rest, az utolsó szemig betakarította a galuskát, s még magamhoz sem térhettem a zsíros paprikásszósz és a galuska mámorából, feleségem már a ráadásnál tartott. Vajh mikor és müyen nyelven flörtölte az asztalhoz a pincért?

—Hogyan készítik a “galuschka”? — kérdezte kis piros svéd szájacskájával.

—Majd megmutatom odahaza. Idehaza csak eszünk. Alkotni... alkotni csak az utazás után. Egészsédedre! skol... — koccintottam vele, s belemélyedtem nagy, kék svéd szemébe.----------o---------Este van. Kilenc óra. Éhes vagyok. Tanulmányozom a stockholmi Silver-bár étlapját a Stureplanon.

Borzalmas nyugodt ember vagyok. Még éhesen is.

Entrecot — Kr. 12... — Hm... T-beansteak — Kr. 15... aha!... Lecsós sertéssült magyar rizzsel — Kr. 10... Biffsteak... Mi? Megőrültek itten? ? Dehogyis! Én őrültem meg. Segítség...! Magyar kaja itt, a Süver-bárban?

—Hurráááá...! üvöltöttem — Hurrá, emberek, lecsósan...! — s a tér járókelői a várható magyar ünnepséget megsejtve a bár felé fordultak.

Talán magyar szakács került ide? , s én nem vagyok bedüizve, nem vagyok hajón se... De hát akkor hol és miért...? Hisz én borzalmasan nyugodt ember voltam, még éhesen is. De talán túl éhes vagyok? De nem, hisz ott áll a többi is magyarul! A T-beansteak és a Biffsteak között: Sertéskaraj Kr. 14.— sertésmáj Kr. 11... — Felnéztem a cégtáblára: — Silverbar. Ott állt megcáfolhatatlanul és sehol, de még a téren se volt egy árva hajó sem.

Ritkán járok a belvárosban, a City-ben, nyüván bevezették közben a magyar menüt. Mégegyszer körülnéztem. A Stureplanon vagyok. A nagy kirakatüvegbe tekintek, s elégedetten látom, hogy nem vagyok düis.