Magyar Család, 1976 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1976-06-01 / 3-4. szám
—Nos, — gondoltam lehűlve, — ezt meg kell próbálnom, ide el kell hoznom az újdonsült svéd feleségemet. Leesés sertéssült az ő saját, s az én befogadó hazámban...! Odabent ragyogtak a hatalmas ablaktáblák, s habár hideg, érzéketlen műanyag, de tiszta volt az asztalterítő. Sok volt az üres asztal, s a pincér kifogástalan, foltmentes öltözékben lazsált. A ruhatárban majdnem erőszakkal fejtették le rólam a felöltőt. Keresni akarnak, csakis a pénz jár az eszükben, - méltatlankodtam bévül. - Na, majd a kaja megvigasztal. A nemtörődöm pincér felvette a rendelést, de nagy korsó sört hozott kicsi helyett. — Miért? - gondoltam, - hisz alig van vendég, ezt az egyszerű rendelést igazán fejben tarthatná. S udvariasan visszaküldtem, elvégre kiskorsót rendeltem! Izzadok a sok sörtől, nyissa hát ki a fülét, a kutyafáját!... Hiszen nincs sok dolga... — gondoltam. Borzalmasan nyugodt ember vagyok én, még éhesen is, s ha majd megjön a kaja, az majd megvigasztal. —Jön? .... Hát persze, hogy jön!... Mit izgágáskodok? !... Ez a rend országa, hisz még ki sem olvastam az újságot. Majd jön a kaja, s megvi... — s már folyt is a nyálam, de az asztalon nem volt kenyér, s nem volt fogpiszkáló sem, pedig az jó a sok nyál ellen. Ezt mondta nekem egyszer a hajóskapitány, meg aztán... De közben megjött a kiskorsó. —Pardon? ... Nem értem... Hogy üljek máshova? ... Hogy négyszemélyes asztalnál nem szabad egyedül ülni? ... Hogy vigyem a pullóveremet a ruhatárba? ... Na, mindegy, majd megvigasztal a... Meg kell hagyni, szigorú pincér volt, s bár még csak rosszuk törte a svéd nyelvet, úgy látszott, már ő is rendet akar teremteni ebben az országban. Úgy is kell. Rend a lelke mindennek. S kicserélte a jóformán tiszta hamutartót, amelyből kettő is volt az asztalon. Csak úgy csattant, amikor az újat levágta az asztalra, s ha nem kapom el időben az ujjamat, ma nyomorék magyar vagyok. Behúzódtam a sarokba, s elhatároztam, hogy mostantól fogva csak a vacsorára gondolok. Sertéssült... lecsó... paprikás szószocska... A második esti lap utolsó előtti oldalánál megjött a sertéssült, mögötte a pincérrel. —Pompás! Sertéssült! Lecsóval! Sertés? ... Sült...? Hát igen, ez a rend országa. Az állaton lehettek serték valaha, az igaz... s innen a sertés szó. Lecsó? ... igen... igen... piros volt, nagyon is piros. De hol a zöldpaprika? Megették a pincérek? Nézd csak meg a piros alatt, mafla magyar, Nézd meg a késsel!... Megnéztem. Alatta is piros volt. Persze..., igen... ez paradicsom... ez para... dics... csak para..., s talán a disznó fara, a hajó fara... hajóskapi... kapitány!... Fizetni... Fizetniiiü! - üvöltöttem, mintegy sóstengeri szelet csapva magam körül, - hallóóó... fizetni!-Az úr parancsolni? —jött a pincér tiszta ruhájában, s én rákivántam a bejárati étlap magyar részét fazekastól, üstöstől. —Fizetek! Azonnal fizetek!! —Sertéssült tizenet... kis ser... tizehat korona... bora-valóval. Nem vitatkozott, csalt. Szó nélkül húszast adtam, majd megcéloztam a kijáratot. Az utcán vagyok. Borzasztóan nyugodt ember vagyok. Még éhesen is. Akkor is, ha fizettem, régi magyar úr módjára, semmiért... Talán barbár vagyok. Mondja, kedves hajóskapitány, barbár vagyok?... Mert nekem jobb a fürgelábú pincér kissé foltos ruhában... a foltos abrosz..., s nem baj, ha az ablakok mosásra szorulnak. S az se baj, ha nem mossák a tudomisénmit.... Ételekről - nyugati használatra - saját szótárt fogok kiadni. A lecsós sertéssült: nyers paradicsomszószban úszó malacfarkvékonya néven lesz benne. Japáni magyar rizzsel, ami a szósz fenekén fuldoklik. Segítség... hajóskapitány... segítség! ARANYMONDÁSOK: Amíg van háború, addig van remény... Az ember legnagyobb bűne, hogy megszületett. Az igazság roppant fáklya, ezért megannyian csak hunyorgatva iparkodunk fe léje, sőt attól félve, hogy megégetjük magunkat lángjánál. ... — Elvégre elég embernek lenni! . . . 12___________________________________________________________________________Magyar Család Calderon. Goethe. Szász Zoltán.
