Magyar Család, 1976 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1976-06-01 / 3-4. szám
2. Magyar Család népért, amelyet elmondhatatlanul szeretett. Tatár mama kicsire és hangtalanra töpörödött. Gyűlölte az oroszokat, gyűlölte a rendszert. Az élet oly sok megpróbáltatását elviselte már. De fiát, Gábort elveszíteni? ! — “Ha a szabadságharc megbukik, mi lesz velünk? !!. . . Hozd vissza! — könyörgött Ivánnak, aki azon az állásponton volt, hogy a nemzet vesztébe rohan. — “Ha a Nyugat nem segít — mondta száraz hangon, hideg sárgás szemmel— ha a Nyugat nem segít, az oroszok beavatkoznak és akkor minden elveszett.” - “.. .A Nyugat segíteni fog!!! A Nyugatnak látnia kell, miről van szó!... tudnia, hogy itt ezen a belső harcokon. . . ezzel a szintvallással megbukhat a szovjet hatalmi törekvés ereje, ami a Nyugat számára is veszedelem!”-káltották az arcába.. Iván nem válaszolt. Szive sem volt hozzá. . . Hiába kiáltaná egy lázas, álmokat kergető hívő szemébe, hogy hite csak illúzió. A Nyugat!! Ivánnak nem voltak illúziói a nyugatról. Ő úgyis ismerte. —“Mindenkinek harcolnia kell, mindenkinek!” — türelmetlenkedett Ilonka. Nem örült többé a terhességének, mert elnehezítette és mert emiatt Iván úgy őrködik felette, mint egy sárkány. Iván nem harcolt, nem akart... az értelme tiltakozott a gondolat ellen. Az értelme, amely évek során élesedett az örök védekezéstől. Felesége volt, aki gyereket várt. A vére, lelkesedése vitte volna, ki a harcolók közé. Elindítója mégis egyetlen szó volt, ami mindennél jobban megsebezte. . . Imre kint van a hősök között, mondta Ilonka. Gábor járt otthon, ő mesélte, hogy harcol, milyen lelkes, fáradhatatlan. Csapata van, Kata és a tíz éves Juditka egy kórházban segítenek. Gábor hajszolt volt, kopott, véres, de a szeme lobogott, mint a fáklya.. . Boldog volt, hittel, élettel tele. — Ne féltsetek, - mondta. — Csodálatos dolog, ami történik, örökké szégyelleném, ha nem vennék részt benne. Iván tehát elment. . . csak úgy, mint máskor. Nem mondta, hova megy. Hajnalban telefonált haza Ilonkának. — “Belekeveredtem a harcokba, — nevetett szokásos módján. — Most már biztos, hogy megnyerjük a csatát...!” ő is harcolt hát. .. Ő is hőssé vált, nemcsak Imre és a többiek, pedig azok közé tartozott, akik tudták, hogy veszett ügyért pusztul a nemzet. A Nyugat hallgat, sőt elzárja magát: elfoglalják saját problémái. — Az oroszok pedig elindították seregeiket a magyar határok felé. Nem hitt a harcokban akkor sem, amikor magyar egyenruhában, német vezetés alatt orosz féltestvérei ellen vitték, de most valami másért harcolt, nem Ilonkáért, nem is a hősiességért. A láz, amely ezt az eggyéforrott nemzetet tűzként hevítette, a Szabadság láza volt, a szabadságé, amely minden ember ősi joga, legyen bármilyen nemzetiségű! Azért volt ennek a kis nemzetnek a harcában valami emberfeletti, mert olyasmiért küzdött, vállalt halált, aminek szent igazságáról nem az iskolakönyvekből, vagy politikai kiképzésekből tanult, hanem amivel születetett és amit semmi békekötés címén készített papír, törvény, erőszak, megtorlás el nem vehetett tőle. Aki látta Ivánt a harcokban, elkáprázott merészségétől, izzásától. Iván a lelke mélyén tudta, nagy ára lesz ennek a lobogásnak. Éppen azért azt is tudta, hogy Imrét, az álmodó Imrét csodálatos muzikális leikével ki kell mentenie az országból, ahol hétévi fogság után most börtön vár rá, vagy kivégzés, de legalább is művész lelkének elnémítása. Arra is volt ideje, hogy megkeresse és rábeszélje, azonnal induljon el családjával Nyugat felé, mielőtt az orosz csapatok elérnék az országot, s körülzárnák. -“A te nyelved a zene, - mondta nyomatékosan, — világnyelv! Elmégy innen és beszélni fogsz a világnak erről a nemzetről. . . Kötelességed, érted? ! —” Most csak erre gondolt már, mint a megszállott. Szabadságharcos! Nem férj, aki az asszonyát félti. Nemzetéért aggódott minden ámítás, tartózkodás, cinizmus nélkül. Imre is érezte ezt. Arra gondolt, hogy a sors jó volt Ilonkához. Ez a férfi csakugyan csodálatos a maga örökkön tettre, alkotásra való készségével. Jobb és több, mint az ő megalkuvó lénye. Most azonban Kata nem akart menni. - “Minden kézre szükség van! Ez a harc a miénk! Nem a háború volt a mi harcunk, abba csak belekényszerítettek bennünket. Most azonban magunkért,a mi ügyün-
