Magyar Család, 1976 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1976-06-01 / 3-4. szám
3 Magyar Család kért harcolunk. Ennek akarsz hátat fordítani? ” Nehéz volt a döntés, hiszen valójában Imre sem akart elmenni: a nagy válaszút előtt ezerszeresen érezte. Ez a hazája!. .. Mi lesz vele a nagyvilágban? Pedig most már sokan menekültek. Az elmenekülök között rengeteg volt olyan, aki a szabadságharc Ítélő keze elől menekült, nem a legyőzetés veszélyétől. Amiatt inkább maradtak volna.. . Most értette meg Imre Iván mondását:“Kötelességed menni, hogy a te jelenléteddel igazold a nemzetet, hogy a te muzsikádból, tisztességedből ismerjék meg az igazságot, nem azoktól a kommunistáktól, akik az áradattal ma rohannak és hamisan fogják átadni a nagy harcot, a nemzet hősiességét a külvilágnak. — Nagy mosakodások tanúja leszel. Ezért szóljon a te folt nélküli múltad, a te zenélő tehetséged rólunk, magyarokról!” Elmenésük értelmet, célt kapott Imre szemében Iván szavai nyomán. Kata előtt a két gyerek szabadföldön való élete lebegett. Elkészültek, hogy az est óráiban elindulnak a nagy áradattal, ami megindult már az országból. — “ A gyerekeinkért, azok jövőjéért kérte Katát, mert ez volt az egyetlen, ami Katának mindennél fontosabb volt. De aztán nem indultak mégsem, mert Iván megsebesült. Gránátszilánkoktól kapott sebet. Egy orosz katona, aki Iván csoportja felé dobta a gránátot, elbotlott a letépett, rongált villanyvezetékek között, a lövedék a kezében robbant fel, darabokra tépve őt magát, a magyar harcolókra szórványosan jutott a szilánkokból. Iván jól kivette belőle a részét. Hajnalban a kis csapat átért a határon. Piszkosak, fáradtak, rettenetesen elnyűttek voltak. - “Nézd, apu, — kiáltott Juditka, — milyen szép vörös az ég! — ” Imre odanézett. A vörösszélű felhők mögül fél arcával kinézett a téli világra a Nap. Visszafordultak arra, anjerfől jöttek. Messze tompa, mély robbanások, mint elefántlábak dübörgése, majd villanások... egy, kettő, mindig több. Az orosz tankoktól körülvett szép európai nagyváros felé akkor indult meg a gyilkos, kegyetlen tüzelés.-“Mi lesz velünk? . .. zokogott fel Kata. —Mi lesz Ivánékkal, a többiekkel, mindenkivel? ...” - De amint a kisfiát karjában tartó férjére nézett, elhallgatott. Az a férfi állott ottan, akit szeretett? .. .Vagy egy kemény, idegen arcú, őszülő hajú ember? —“Imriskám! - sírt fel, - Imriskám. . . ” — A férfi feléje fordította arcát és átfogta Kata keskeny vállait. Száraz, üveges, könnytelen szemei azonban messze néztek. Azt kérdezték a világtól: -Mi lesz velük? És mi lesz velünk, akik eljöttünk? .. . A hajnal fényei elűzték az éjszakát. Csak a szél süvítette körül a kis csapatot. A hajnal még csak az ő