Magyar Család, 1973 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1973-06-01 / 3-4. szám

Magyar Család_____________________________________________________3.

kor azonban a zsidó főpap és a római pontifex maximus azonban ezeket a szertartásokat pontifikálták, akkor azok már sok-sok ezer éves múltra tekintettek vissza. Talán nem érdemtelen megemlíteni James Ballantine HANNAY orientalistának idevonatkozó véleményét, aki a The Sources of Christianity című művében (110 old.) a következőket mondja: - "Azok a népek, amelyek kezük nyomát hagyták a vallások kialakulásán, és amelyek lerohanták Indiát, Nyugat-Ázsiát és Európát - az Ázsiai Steppék népei voltak. Ott az életfeltételek kemények lévén, az embernek alapos tanítómestere volt a létfenntartásért folytatott szakadatlan harca. Úgyszintén az évszakok különbsége ezen a vidéken, amelyet a Föld tengelyének az elhajlása okoz, valamint az óceántól való távolság - amely másütt a nagy hőmérsékletkülönbségeket enyhíti - nagyon is megérttették a néppel a Nap áldásos hatásának a fontosságát."

Gyönyörű képet lehetne festeni - ha lennének aktív emigráns festőink - a régi magyar Karácsonyról, ahogy azt régi magyarjaink még az Árpádok korában is ünnepelni szokták. Mindenki ismeri a sólyommal való vadászat nemes sportját, vagy legalább is hallott róla. őseinknél a kerecsensólyom volt erre a célra a legkedveltebb ragadozó madár. Ennek a sportnak a titka azonban a madár betaníta'sa, megszelídítése volt - az urához való hűségre és engedelmességre való rászoktata's. Hogy ez milyen nehezen mehetett egy vad madárnál, amely mindennek a tetejében még ragadozó is volt, tehát semmiféle hűségre,ragaszkodásra, szeretetre természeténél fogva nem volt hajlamos, azt különösebb nehézség nélkül el tudjuk képzelni. A beidomítás egész nyáron és egész ősszel ment. Az idomító karján vastag bőrkeztyű, amelyen a madár mint egy faágon pihent. A madár fején, hogy ne lásson elrepülni, - kis bőrsapka, amit csak zárt területen vettek le, rendszerint csak etetéskor. A gondos, fáradságos és szakadatlan id omítás, "betréningezés" vagy hat hónapig ment. Az idomító pl. addig tartotta magát nagy akaraterővel ébren, amíg a sólyom a karján el nem aludt, - mert csak ilyen és hasonló módszerekkel lehetett remélni, hogy a sólyom az emberi kart megszokja és azt a szó szoros értelmében otthonának fogja tekinteni, tehát a vadászásból, amikor annak ideje eljön - vissza is fog térni. El kellett jöjjön azonban a nap, amikor ki kellett próbálni, hogy a szabadban eleresztett madár visszatér-e a gazdájához - különben sohasem lehetett volna vele vadászni természetesen. Őseink egy napsütötte téli napot választottak december végén, rendszerint december 25.-ét. Az összes sólymárok kerecsen (archaikus magyarsággal karasun) sólyomjaikkal kivonultak ezen a napon egy nagy rétre és ott egyszerre levették madaraik fejéről a kis bőrsapkát - valószínűleg vallásos szertartással egybeköt-