Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1967-04-01 / 2. szám

MAGYAR CSALAD

9

(Folytatás)

Időközben a nagy arcvonalon is hatalmas beütések, rések keletkeztek, s a visszavonuló francia csapatokat megmegújuló légitámadásokkal tizedelték, A légiós egységek feladata megkétszereződött: egyrészt a visszavonulást kellett fedezniük, másrészt változatlan erővel harcolni az egyre felerősödő partizántevékenység ellen. Sokszor szenvedtek lőszer vagy élelemhiányban. Rudi már lassan viszsza sem tudott emlékezni arra a napra, amikor utoljára aludt fedél alatt, emberhez méltó körülmények között. Az éjszakákat a dzsungelben vészelték át néhányórás pihenéssel, erős őrség miellett, s amint a hajnal beengedte első fényárjait a fák közé, már úton voltak újra. Nem volt nap partizántámadás nélkül. Nem volt nap kígyó marás nélkül. Nem volt nap harci cselekmény nélkül. Vagy, hogy valamely baj társuknak búcsút ne kellett volna mondaniuk, s hagyni azokat martalékul az erdő vadjainak. Ügy tűnt Rudinak mint egy átkelés a legszélesebb, leghatalmasabb dzsungelén, mely hónapokat vesz igénybe. Ügy tűnt neki, hogy el vétették az utat és immár hetek óta körbejárnak. Még szerencse volt, hogy rádiósuk, egy vietnami katona, kiváló teljesítménnyel végezte munkáját, s így alkalmakként kaptak valamelyes utánpótlást légiúton. Az utánpótlás azonban csak lőszert és élelmiszert jelentett, de nem embert. Pedig abban is hiányuk volt most már egészen ijesztő méretben. Az a tudat, hogy egyre csökken a létszámuk és az elesettek helyét a főparancsnokság nem pótolja, kellemetlen érzéssel töltötte el valamennyiüket. Ügy érezték, mintha egy lassú, de biztos halálra lenne ítéve a teljes egység.

Mozgásuk az észiki állások eleste után egy délirányú vándorlás volt az ellenséges főerők oldalában. Tevékenységük minden tekintetben nagy fontossággal birt és éppen ezért álltak érthetetlenül a főparancsnokság magatartásával szemben. Rudi úgy vélte, hogy ott is van egy-két “rózsaszínű alak”, aki elszabotálja a dolgokat, talán még a zsoldpénzeket is és a háború végeztével, visszatérésük után egy nagy semmi lesz a jutalmuk.

—Csak a jó Isten visszasegítsen minket!

Valamikor régen, annak ellenére, hogy mindig istenhívő volt nem mondott ilyeneket. Még akkor sem, mikor az európai arcvonalakon harcolt, pedig ott is voltak cudar helyzetek Mindaz már a múltba veszett és mégcsak összehasonlításra sem alkalmas ezekkel a napokkal. Milyen jókat aludt a dunántúli erdők pázsitján egy-egy ütközet tűzszünetében. Milyen jó falatokat küldtek a tábori konyháról és mennyire rendezett, ismert, megszokott volt minden. Itt azonban minden,de minden idegen és ha nem erőltette volna agyába, hogy az a harc, amit folytatnak, ha nem közvetlenül, de közvetve a saját hazájáért is folyik, talán már messze járna,

talán már régen túl volna hegyen, s völgyön még akkor is, ha szökevénynek minősítenék. No azért a becsület is kötötte és némi kilátás a hősi katonamult után egy jól megérdemelt jövőre. Szóval maradt, s a maradása tartotta egybe a kis egységet, mely az eddig nyújtott minimális segítségen túl csupán az önön erejére, ügyességére, és Isten segítségére volt utalva.

Egy esős délután a vietnámi rádiósuk összeköttetést teremtett a főparancsnoksággal, ahonnan az egység pontos állását, helymeghatározását kérték. Rudi fanyar humorral szólt oda a rádiósnak, mondja azt, hogy az állás pocsék és rosszúl fizetett. A kis vietnámi rádiós nem értette meg ezt a nyakatokért választ és valamilyen kopott, gyűrött térképet húzott elő zsákjából, amit mindezideig egyszer sem használt. Rudinak volt ugyan egy bőrtokba bújtatott térképe, de ne szégyeljük bevallani; azon nem ismerte ki mamagát. Már hetek óta nem jártak lakott vidéken és a dzsungel csak dzsungel volt mindenütt. Mikor a légiúton küldött segítséget várták, akkor legalább volt egy-két jól megnevezhető pont, tisztás vagy patak, de ezen a délutánon a bacsókká ázott csúszós, ragacsos, mohás és gazos talajon kívül csak a fák, fák és újra csak a fák voltak. A rádiós hebegve és dadogva azt a választ adta a parancsnokságnak, hogy a pontos helyet nem tudják megmondani, de hozzávetőlegesen öt-hat kilóméternyire lehetnek a Song Bo folyótól a Van Yen városka magasságában, nyugati irányba. A parancsnokság megelégedett a válasszal, majd közölte hogy az egységnek a déli irány helyett nyugat felé kell fordulnia és a Vietnam- Laos határsávban tisztító hadműveleteket folytatnia. Ez a parancs végeredményben csak irányváltoztatást jelentett. A megjelölt helységek 60-75 kilóméter távolságban feküdtek, elszórtan a határ mentén, magas hegyek, sűrű erdők között tehát végiében is minden maradt a régiben.

A felhők változatlanul üldözték egymást, az eső bőségbe hullott és ugyancsak megnehezítette a harcosok helyzetét. Egyetlen előnye volt csupán ennek az áldátlan időjárásnak: eltűntek a csúszómászók, mert azok sem kedvelték a nedves talajt, a vizes fákat, a cserjét, mely menedéket sem tudott biztosítani számukra. így azután az esős idő ellenére a kimerült légiónisták aludni is tudtak. Köppenyeiket a nyakukba húzták és nem sokat törődve a reménytelenül hulló esővel, elaludtak. Timár Gabi őrségen maradt két francia társával, kissé félrehúzódva, nekidőlve egy terebélyes fának, a többiek pedig kettesével pihentek, hogy azután felválthassák őreiket. Az éjszaka nyugodtan telt el. Hajnalban azonban egy kis riadalom támadt, mert az egyik katonának csak a hült helyét találták. A mellette alvó társa nem észlelt semmit, helyesebben nem ébredt fel, s az őrök is határozottan állították, hogy semmi gyanús mozgást nem tapasztaltak az éj folyamán, á csoport ekkori létszáma negyvenkét fő volt s most negyvenegyre csökkent. Palló Rudi várakozást rendelt el, de fél ói a elteltével úgy határozott, hogy felkutatják a környéket. A rövid várakozásnak is meg volt a maga célja, tekintettel a Katona valóban különös eltűnésére. Rudi úgy gondolta, hogy szökni akar, akkor ad neki még fél órát egy kis térnyerésre. Többet azonban nem, mert ha mégsem szökevény, hanem annál egy rosszabb eset, akkor cselekedni kell hamarosan. Semmi nyom nem volt fellelhető, csupán az illető zsákja és íeyvere maradt a helyszínen. A kutatást hosszú órákon keresztül végezték, átfésülve az erdőség egy jó részét. Már-már feladták az utolsó reményt is, mikor az egyik katona aránylag friss bakkancs nyomokra bukkant. A nyomok azonban eltűntek a dzsungel sűrűjében és többé nem lehetett azokat fellelni. Rudiban a kétségbeesés érzetei jártak vitustáncot Ügy érezte, hogy képtelen már uralni a helyzetet, képtelen legyőzni valamit, ami ezen az éjszakán oly rémes titokzatossággal tört reá éc bajtársaira egyaránt. Eltűnt egy embere,