Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-01-01 / 1. szám
8 MAGYAR CSALAD TATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NŐVE] más dzsungelhalál lehetőségétől. Mindez oly hirtelen és váratlan tört reájuk, hogy félelemérzetük teljesen számításon kívül hagyta a tényt, mely szerint még a bevetések és komoly harcok csak most következnek. Nehézségek voltak az utánpótlás terén is. Az érkező szállítmányok egymás után kerültek ellenséges kézre, így rizs helyett ismét csak kígyókat főztek, vagy sütöttek — ezt sem Palló Rudi, sem Tímár Gabi nem tudná pontosan megmondani, mert a táborba behozott első dög láttán ketten négy felé szaldtak. A gyümölcs volt az egyetlen élvezhető táplálék, de abból csak igen kevés jutott, pedig termett ugyancsak elegendő. A különleges dzsungel-kiképzést nem volt idejük befejezni. A felkelők és a Vörös Kínából átdobott érők súlyos támadásokkal tizedelték meg a francia csapatokat és hamarosan minden katonára szükség lett. Rudi brigádja csak az első hetekben maradt meg egy szolgálati egységnek, azután szétszórták őket. Rudi most már csak arra törekedett, hogy Tímár Gabit ne veszítse el maga mellől, mert az mindkettőjük számára a véget jelentette volna. Az algériai hősiesség már régen a múltba veszett és a két magyar az indo-kínai dzsungelek őrjítő félelmetességében csak a puszta létéért harcolt. Mindketten várták a pillanatot, amikor kikerülhetnek e pokolból és visszajuthatnak a marokkói határ erődjeibe “katonásidt játszani”. Elmaradtak az ízes bemondások, nem volt többé “gazember a maharadzsa”; helyükbe lépett az “Istenem segíts!” és az a mérhetetlen fokú gyűlölet, melyet az ellenség és a kígyók iránt éreztek. Rudi meg is jegyezte egy alkalommal, hogy a zsoldot csupán egy ellenséggel való verekedésért kapják, de nekik állandóan két ellenséggel kell megbírkózniok, s a második a dzsungelkígyók hada. (Folytatása következik.) Langmár János: “Fazékban a vacsorád.” Az Eger alatti Andomaktályán csak egyetlen szomorú ember élt ebben az időben; Tőzsér Gábor. Szívét nyomta a bánat, mert dolgozott — mint a bivaly, mégsem volt soha elegendő a betévő falat. így volt ez, ha rossz termés volt, de így volt ez a gazdagabb években is. Édese, aki a házatáját és a malacokat látta el, mást sem csinált, mint Gábor fiának főzött. Ha valaki betoppant a házba, már visszatérővé vált a kérdés: “Csak nem lesz lakodalom maguknál, Tőzsérné?” — Már hogy is lenne. Csak az estebédet készítgetem a fiamnak. . . Ilyenkor legalább hat liter csikkes bableves rotyogott a tűzön, egy tepsi rétes repedezett a sütőben és ha netán mindez nem volna elegendő, egy tyúknak a két lába is kimeredezett az egyik fazékból. Gábor ezalatt becsülettel végezte napi teendőit. Megetette az ökröket és a jószágot, kihajtott a határba sarjúkaszálásra, estefelé sűrű kukoricát gyűjtött a jószágnak, azán almozott, fát vágott és hogy megitasson minden állatot, naplementekor felráncigált 177 vödör vizet a gémen . . . Mindehhez ő jól meg volt építve. 95 kilót nyomott, nem csoda hát, ha képtelen volt eleget tenni gyomra követelődzésének. Munka végeztével ott várta már az étel. Gábor lekanalazta a hat liter csikkes bablevest, lecsúsztatta a tepsi rétest, aztán felemelte a csálén álló fedőt a fazékról, hogy a tyúk meredező lábszárait megigazítsa. . . Minekutána mindennel végzett, csak ennyit mondott: — “Ehös vagyok.” — Nincs más meleg étel fiam, keríts magadnak a sós szalonnából, arra jobban esik majd egy pohár bor — szólt az Édes és ezzel elvetette egy nap étkezési gondját. Gábor pedig egy kis estebéd utáni szalonnázásba kezdett, aztán hörpölgette a bikavért, majd nyugovóra tért azzal a bús gondolattal, hogy ma is “ehös” maradt. . . Történt pedig, hogy egy napon túl sok munka akadt a határban és mire hazakecmelődött, Édese már ágyban pihent. — Édes szülém — szólt Gábor — ehös vagyok megest. . . — Fazékban a vacsorád — szólt ki Édes a hálószobából — lásd csak el magad, én már nem kélek föl. Gábor el is látta magát annak rendje és módja szerint. Leemelte a nagy fazekat a tűzről és hozzálátott a kanalazáshoz. Ezen az estén valami rendkívüli, csodálatos dolog történt. Mikor a fazék fenekére ért, Gábor először életében úgy érezte, hogy jólakott és olyan vidáman! tért nyugovóra, mint még soha. Hiába, a beccületes munka végül is megtenni a maga gyümölcsét. Hajnalban már az Édés is fenn volt, mindketten hozzáláttak a napi teendők elvégzéséhez. Gábor a szerszámokat készítgette, Édese a malacok után nézett. — Te szent Isten — kiáltott fel Tőzsérné váratlanul. — Fiam, te megetted az összes moslékot! Nem vagyok Tőzsérné, ha egy cseppet is hagytál a fazékban! Gábor megvakarta a fejét, s visszafordult a pitvar ajtajából: — Hát ezért laktam én jól az este! Ej’ a csürdöngölőjét! — Mit adok én most a malacoknak? — sopánkodott az Édes. — Az nekem most a legkisebb gondom, — így Gábor, — csak estére nehogy elkezdjek röfögni. . . Prof. Csíkay Konkoly-Thege Pál: KÁRPÁTMEDENCE — KISEURÓPA XXX 11. Kárpátmendence az aktualitás gyújtópontjában. Örvendetes körülmény, hogy újabban úgy a Dunamedencével, mint a Kárpátok övezte tájjal, melyet Elysée Reclus, a világhírű földrajzudós a mi világrészünk legtökéletesebb földrajzi egységének nevezett, mind többen és többen foglalkoznak nemcsak magyar, hanem külföldiek részéről is. Mint legközvetlenebb érdekeltek és legjobban megszervezett kutatók természetesen a németek járnak elől ebben a felderítő munkában a maguk vagy féltucatot kitevő tudományos intézményével. Ezeknek legnagyobb része egyetemi, némelyek pedig akadémiai
