Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1966-01-01 / 1. szám

MAGYAR CSALAD

7

— “Bátor igyekezetnek nlinden lehetséges, s csak annak orvosolhatatlan helyzete, ki önmagát hagyja el.” —

(:Teleky László:)

III FEJEZET

Szinte észrevétlenül szaladtak el az évek. Az erődben nem sok változás történt, hacsak nem szólunk azokról* akik életükkel fizettek, vagy az újakról, akik úgy tekintettek a régiekre, mint valami sivatagi csodabogarakra. Palló Rudi, Tímár Gabi és a “Lajosok Brigádja” legendává nőtték ki magukat olyannyira, hogy létezésükről, cselekedeteikről nem csupán az erőd népe, nem csupán a környék lakossága, vagy az ellenség, de Páris, s így a francia nép is beszélt. Ez a hírnév a velejáró előnyök mellett meghozta a maga hátrányát is. Ha valahol komoly baj ütötte fel a fejét és gyors, hathatós közbelépésre volt szükség, a legfelsőbb parancsnokság habozás nélkül adta ki az egyedüli megoldást eredményeztő parancsot: a brigádot áthelyezni! így Rudi és bajtársai megismerkedtek nem csupán a környező állomáshelyekkel, a szomszédos erődökkel, de egy szép napon egyenesen a repülőtérre szállították őket és a gépmadár keletnek vette útját.

Eddig nem sokat láttak a nagyvilágból, de ez a repülőút alapos kárpótlást nyújtott. A francia katonai repülőgép többszörös leszállással tette meg útját Algériából Indo-Kínába. . .

Ezekben a napokban Indo-Kína zavaros események színhelye volt és az odaszállított idegenlégiósoknak komoly feladatot jelentett csupán a helyzet kiismerése, Napokon keresztül oktatták őket terepismeretre, dzsungelharcra, de nem utolsó sorban arra, hogy miről is lehet felismerni az ellenséget, mely a guerilla harcmodor legkegyetlenebb eszközeivel dolgozott és különös figyelmet szentelt az idegenlégiós egységeknek

Az indo-kínai események fokozatosan háborúvá nőtték ki magukat, de ez nem jelentette sem a frontális harcászatot, sem azt hogy egy komoly háborúnak megfelelő harci eszközökkel folytassák a hadműveleteket. A terep és az ellenséget támogató lakosság oly sok nehézséget okozott az idegenlégiós csapatoknak, mint maga az ellenség, mely ugyanakkor hatalmas létszámbeli fölényével egy szinte felszámolhatatlan mélységű arcvonalat jelentett. Ezen túlmenően Vörös Kína hihetetlenül nagymérvű segítsége, kimeríthetetlen utánpótlása bizony

kétségessé tettenem csupán egy-egy ütközetnek, de magának a háborúnak a kimenetelét is.

Palló Rudi és brigádja sohasem álmodták volna, hogy a sors ilyen hihetetlenül messzire veti el őket, mondhatnék az Isten háta mögé. Egy olyan vidékre, amelynek látása, vagy megismerése nem sok embernek adatik meg, nem sok európainak, arról nem is szólva, hogy senki sem kívánkozott ide, különösen nem ezekben a háborús időkben.

Tímár Gabi a rendkívüli harcászati oktatások befejezésekor kétkedve fordult Palló Rudihoz és komoly arccal, szinte kétségbeesetten adta elő aggályait, mely szerint ő sohasem lesz képes felismerni az ólálkodó, kaftánokba és rongyokba burkolt ellenséget, mely ott jár közöttük úton és útfélen. Azután aggodalmaskodott a dzsungelharcok szörnyűségei miatt és nem titkolta félelmét. Napjában százszor is elismételte, hogy a dzsungelharc nem európai embernek való, márcsak azért sem, mert ha az ellenséget fel is ismerné, sohasem jut el odáig, hogy megismerje a mérgeskígyókat, megtanulja a marás elleni védekezést és közben még harcoljon is . . . Senki nem tudta Tímár Gabit megnyugtatni, aki nap, mint nap újabb problémákkal állt elő. Mikor már felsorolta az összes lehetőségeket, melyekkel félelmét és rettegését igyekezett megindokolni, “csupán ráadásnak” említette meg a kilátásba helyezett dzsungeléjszakák borzalmait, sötétségét, álmatlanságát és haláltrejtő titokzatosságát.

— Hogyan fogok én ott aludni?! — kérdezte Ruditól, aki kissé kedélyesen próbálta őt megnyugtatni:

— Édesen barátom, édesen. Kígyóbőrrel takaródzva...

Tímár Gabi aggályainak bizony volt alapja. Szinte minden alkalommal, mikor őrjáratban voltak, holmi “kígyókaland”-ban volt részük. A két magyar idegenlégiós a rosszullétig menő undorral irtotta a különféle csúszómászókat, talán abban a reményben, hogy egyszer azok elfogynak. Undoruk növekedésével azonban félelmük is növekedett. A dzsungeléjszakák valóban álmatlanok voltak, de még a világos nappal sem nyugtatta meg őket. Amíg meneteltek, a kígyóktól való félelmük némikép kisebb volt, de amikor leheveredtek pihenni, félelmük rettegéssé növekedett. A csúszómászók nem csupán a mohák alól, fűcsomók és bokrok rejtekéből, de a fák tetejéről is veszélyeztették őket. Az erdőségek mindezen tói annyi meglepetést, oly sok váratlan bajt rejtettek magukba, nogy mindent egybevetve, az idegenlégiósok élete pokollá vált. A “Lajosok Brigádja” talajt vesztett lába alól es a brigádtagok lelki egyensúlya éppúgy megingott, mint ahogy fizikai erőnlétük is. Megváltozott és leromlott az ellátásuk is. Olyan ételeket voltak kénytelenek fogyasztani, amilyeneket soha életükben nem ettek és melyekről azt sem tudták megállapítani, hogy miből készültek. Egy szép napon azonban az egyik ételféleségről lehullott a lepel és ez a valójában nem nagy esemény véglegesen pontot tett a pokoli állapotokra. Rudi és Gabi megtudták, hogy az oly nehezen lenyomott “falat” kígyó volt . . .

Abban a szent pillanatban mindketten rosszul lettek.

Ettől a naptól kezdve nem nyúltak a számukra ismeretlen főtt-ételhez. Ha az éhség már-már ledöntötte őket lábukról, falevelet és füvet rágcsáltak. Erőnlétük órárólórára romlott és Rudi ekkor érezte életében először, hogy az “agyonüthetetlensége” csatát vesztett és ha valamilyen isteni csoda nem változtatja meg helyzetüket, akkor nem bírják már sokáig. Arcukon a kétségbeesés redői jelentek meg, szívükben remegve bújt meg a félelem egy borzai-