Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-10-01 / 4. szám
MAGYAR GSALAD 7 A fogadó termek is megragadják figyelmünket. A falakat pompás képsorozat díszíti. Köztük is legérdekesebb Pithagoras tételének a megszerkesztése; angyalok segítenek Pithagorasnak... Egy korabeli vár ostromlása kezdetleges harci fegyverekkel... St. Bemard tanácskozása glóriával feje körül; érdemelt hosszabb időtöltést! Délebbre az amúgy is szinpompás Portugália délszaki növények gazdag mezőnyét tárja ki előttünk. Az olajfákat és akácosokat gömbfenyők váltják fel azt a benyomást keltve, mintha a modern botanika szépségei volnának. Különös jellegzetesség itt a — szélmalom. Hollandia után ezen a vidéken találkozom újra velük. Közel és távol sok változatban nőnek ki a földből. Legtöbb ma is működik. Portugália ez a része szélmalom hazája! Közben CALDAS DA RAINHA nagyobb városba érkezünk. Szép fekvése, feltűnően fehér házai tele fákkal és virágokkal az útszéleken megérdemlené, hogy megtekintsük. Mi azonban robogunk tovább egyre délebbre. Itl már narancs-és fügefaligetek is vannak. Messziről integetnek felénk a kívánatos déligyümölcs-féleségek. Közvetlen Lisszabon előtt egy “pipáló hegy” nyúlik a felhőkbe. Majd szinte elénk siet a Tajó folyó (Rio Tejo) által alkotott kanális formájú nagyöböl; amely összeköti Lisszabont az Atlanti óceánnal. A néhány ki.s düna, “senki földje” és az óriási “függő híd” a fővárost megelőző elővárosok szépségéhez tartozik. Végül egy óvilágból itt maradt furcsaság kényszerit megállásra bennünket és mindenkit; aki be akar jutni Portugália szivébe, Lisszabonba: a Vámsorompó! A ,,városok megállitási joga” jut eszembe. Hiába, ilyen is csak Nyugaton lehetséges még a mai világban! SZABÓ DEZSŐ A TARISZNYA I. A két ló szomorúan bandukolt a locsogó sárban. Néhanéha egymásra néztek. Szomorú, fáradt tekintetük ért mondta: — Halottat viszünk. — Aztán húzták tovább a szekeret az irgalmatlan sárban, pedig ostor nem bántotta hátukat. Omló őszi eső mosta lefelé a festéket Mák Józsefné koporsójáról. A nagy parasztszekér igen tágas volt neki és ahogy a kátyúkban rázkódott a szekér, a koporsó táncolt a tántorgó szekéren. Szegény öreg, megviselt Mák Józsefnének táncolnia kell az utolsó útján. Csak öten mentek a halottas szekérrel. A kocsis, a tisztelendő úr, a kántor, Sóska Biri és Mák Feri. A kocsis ment hetvenöt krajcárért. A tisztelendő úr két forintért. A kántor negyven krajcárért. Sóska Biri nem pénzért ment. Sóska Birinek a jó Isten nagy átalag szivet adott, tele fakadni vágyó keserves könnyel. És Sóska Biri elmegy műiden temetésre, sír sír, mint a házeresz, hogy kilöcsögtessen szíve nagy terhéből valamit. Megsírja mindenki sírását és azután hazamegy, letérdepel a Iiliomos Mária elé és imádkozó megkönnvebbüléssel mondja: — Látod, hogy sírtam a más sírását? Ugy-e jó voltam, ugy-e idvezülni fogok? A kántor énekelt, énekelt csak azért is, égbe kanyargó keserves hanggal. Az eső befolyt szájába, az éneke befolyt az esőbe és gondolta magában: — És mindezt egy font hús áráért teszem. — De azért úgy énekelt, mintha egész bivalyborjúval fizették volna. A kocsis nézte a lovai lábát.— A Bimbót már megint patkoltatni kell,— mondta a szeme az eszének. Aztán hozzátette magában: — Ez is választhatott volna jobb időt az elköltözésre. A tisztelendő úr felfogta a reverendáját, óvatosan lépdelt, hogy hol van kisebb locspocs. Unta a sárt, az esőt, a halottat, a világot. Nagy zsörtölődés tápászkodott fel benne, s mert nem kapott más ürügyet, morcosán mondta: — A Bóta miatt vesztettem el a pártit, pedig elfoghattam volna a Farkas Laci ultimóját... Mák Feri fedetlen fővel ment az édesanyja koporsója után. A nyakában ott volt az üres tarisznyája. Mert az öreg asszonyt föld alá tették, neki világgá kell mennie a faluból. Gazdája, a Neumann bérlő azt mondta neki: — Na, Feri barátom, az anyád hűségesen szolgált nálam harminc esztendeig és nem halt éhen. Én téged csak az ő kedvéért tartottalak. Most meghalt, ő tudja miért, hát te is tovább állhatsz. Isten nyugtassa a szegény asszonyt. Az omló eső beverte hajfürtjeit az arcába. Nem érezte. A sár felfecskendezett, még az arcát, s fehér vászontarisznyáját is megpiszkolta. Nem törődött vele. A kis házak sírtak az ősz kegyetlenségében. Feri csak az anyja koporsóját látta. Óh, hogy szerette ő ezt a rozzant öregasszonyt! Hiszen az melengette őt testével, táplálta vérével, éltette életével. Mák Feri az anyja szemeivel látta szépnek a világot. Az amyja szíve volt a jósága. Az anyja sok szenvedésével, dugdosott reményeivel hitte az Istent. Az egész világot anyjától kapta, s most fekete lett előtte az egész világ. Elértek a falusi temetőbe, a frissen ásott sírhoz. A földhányásról sárga agyagos lé folyt be a gödörbe és ott gyűlni kezdett- A gödör mellett a sírásó várt. Bele-beleköpdösött az esőbe.—Na, az mondta és odamnet a szekérhez. Olyan volt már a temetés neki, mint egy megszokott, unott ásítás. Mák Józsefnét levették a szekérről, leeresztették a nedves gödörbe. A koporsó jajgatott a kötélén, jagattak a rögök a koporsó fedelén. A tiszetelendő úr nagysebesen motyogott valamit és keresztet vetett a feltelő sírra. A kántor mégegyszer kiengedte hangját, keserített még egy utolsót az ősz keservébe. Sóska Biri még zokogott három kanyargást és ő is keresztet vetett. A sírásó a kapa hátsó lapjával megformálta a feldomborodott hantot. Aztán mind visszamentek a mindennapjukhoz. Mák Feri egyedül maradt a sírnál. Könny nem jött a szemébe. Szíve szárazon égett, mint zsúfolt asztag tüze. — Édesanyám, édesanyám, egyedül vagyok, — jajgatta a fájdalma. Az ősz sírt, sírtak a fák és sírt a világ. De a könnyek, mint alvó madarak ültek a szíve lombjain, nem tudtak felrepülni. Súlyos, súlyos volt a szive, mint az átázott hant-Állt sokáig. Hosszú korbácsaival verdeste az ősz. Nagy hideg szürke omlás volt az élete, gondolata belehalt, mint a folyóba dobott fáklya. Egyszerre csak dideregni kezdett.— Fázom. —mondta és szétnézett az ázó temetőben. Az este már kezdett gyűlni a temető mélyedésein. A sírkeresztek mintha hajoltak volna egymás felé, hogy közelebb legyenek egymáshoz a való világ döbbenetében. (Folytatás a túloldalon)
