Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-07-01 / 3. szám
4' MAGYAR CSALAD PRÖBÁRATÉTEL Egy régi kedves egyetemi társammal meséltük egymásnak diákköri élményeinket. Itt-is, ott is felötlött egy-egy emlék. így került szóba az én nagy “próbáratétlem”. Szakvizsgám után bementem megérdeklődni az eredményt. Melich Professzor úr volt akkor a Tanárképző Intézet elnöke, őhozzá fordultam. “Nagyon sajnálom, kedves Nővér, de szeptemberben újra kell vizsgáznia”. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. “Jó nekem, Uram, hogy megaláztál, de erre nem számítottam”, feleltem,- és már szinte hallottam a szemrehányások özönét. — “Olyan nehéz a német”? kérdezte résztvevő hangon a Professzor. — “Hát nehéznek nehéz, de minden kérdésre meg tudtam felelni.” — “Akkor nincs semmi baj, csak egy kis tévedés volt”. — “Hát nem buktam meg?” — Persze hogy nem. Tienemann Professzor úr megengedte, hogy beírjam az elégségest. — Hála Istennek! — Bár jobb jegyet vártam... — Montam is a Professzor úrnak, ne pazaroljon Magára annyi tintát, elég lesz rövidebb szó is: jó. — Óh, hát mégis jobb jegyet kaptam? — Igen, mert erre azt felelte, hogy a kedves Nővérrel szemben nem illik ilyen zsugorinak lennünk — és beírta a dicséretest. — Professzor úr, hogy volt lelke így meggyötörni engem? — Hát elhitte, hogy megbuktathatták? — Tetszik ismerni Aquinói Szt. Tamás mondását? — feleltem én is kérdéssel. Egyik társa “beugratta”: “Ott repül egy ökör”. — Tamás felnéz: “Hol?” — A másik kineveti, hogy a nagy tudós még azt sem tudja, hogy az ökör nem repül. “Inkább el tudom hinni, hogy egy ökör repül, mint azt, hogy egy szerzetes hazduik”. — Csakhogy én nem hazudtam! De hiszen azt tetszett mondani, hogy szeptemberben újra kell vizsgáznom?! — Hát persze, —• a harmadik tárgyból, franciából. — De hiszen abból még nem is vizsgáztam! — Éppen azért!!!! M. Zemplényi Erna ságot nekem óh, Felséges Uram! A király összevonta a szemöldökeit. Intett, hogy Villont oldják fel. — Mit történik itt?! — kiáltott ismét a király. Villon arca kipirult az igyekezetben, amit kiáltotta: — Az egy Istenre! Az összes szentekre, ami festve vagy írva van! — Nem követtem el semmi bűnt! Csupán letérdeltem esdekelve a kegyelmes Thibault d’Assigny püspök ur unokahuga előtt, aki olyan volt, mint az angyal és üde, mint a fontenebleui tavasz! Jehan gúnyosan elmosolyodott: — Ám jó! Villon mester! Hé Melun! — kiáltott a hóhérnak—kérem kegyelmedet, hogy tegyen valami igyekezetei ismét... Nagyot nyikordult a nyújtó. Ezt addig nyújtották, amíg szokás szerint a hátul tartott gyertya lángja meglátszik a delikvens hasán és átvilágítja a testet. Villon már nem bírta sokáig. Nagyot kiáltott: — Igazságot! Óh egek! Hát hol van az igazság Franciaországban? Öh Isten! Óh, Isten!... Már előbb kívülről szokatlan zajt hozott be a réseken beszökő levegő. Nyilván menet haladt át a városon, ebben a rekkenő hapsütésben. Az ajtó csikordult. Két őr tiszteletteljesen térdeborult. Magas, sovány, a fejéhez simuló baret-ben egy méltóságteljes alak állt ott. Kesztyűs keze rámutatott a kínpadon fetrengőre. Mellén egy aranykereszt csillogott. A fáklyafények végig kúsztak egyszerű, fekete ruházatán. Mellén hatalmas ezüst liliom, mely szinte betöltötte az embert. A pribékek kezében iehannyatlottak a kihevített vasak. Pedig ezekkel meg lehet csipekedni az “ártatlanokat” ... Az alak pár lépést tett lefelé, csípőre tett kezekkel, fenyegetően és hatalmasan... — Ki az, aki igazságot keres a birodalmamban?! — kiáltotta hangosan. XI. Lajos, Franciaország nagy királya most vonult át Meung-ön. S mert csodák vannak, íme megjelent a püspök börtönében, mert hírét vette, hogy Francois Villon a csavargó-költő várja sorsát a hóhérok előtt. Csodálta és szerette Villont, aki csavargó volt, de szerette a földet, s Franciaországot. Villon már alig tudott kiáltani: — Felséges uram! Én, Francois Villon, keresem az igazságot Szent Tamás nevében, aki mindekit megsegít, s akit annyira tisztelünk uram! Keresem az igazságot Aristoteles, az összes humanisták, Petrarca és a szent egyházatyák nevében! Igazságot nekem óh, Felséges Uram!! A király összevonta a szemöldökeit. Intett, hogy Villont oldják fel. — Mi történik itt?! — kiáltott ismét a király. — Te a szabadságot kóborlásra és cimborálásra használod! A költő térdre esett és összekulcsolta a kezét. — Én a szabadságot arra használtam, hogy hirdessem Franciaországot a nagyszerűt, a királyt, a nemest, a csodálatost. — Jól van, Villon! — mit tartasz a király legnagyobb bűnének?! — kérdezte kurtán és komolyan. Villon elsápadt, majd nekibátorodva mondta: — Ha nem másra, ... ha nem másra, hanem buta minisztereire hallgat uram! A király megragadta a torkát és Villon érezte a hideg keztyűs kéz szorítását. — Azok ... azok, nem tudnak megbocsájtani Uram! A király ellökte magától. — Felelj, csavargó! Hogyan szereted Franciaországot? — kérdezte most más hangon, kiegyenesedve. Villon meghajtotta a fejét. — Úgy, hogy még azokat is szeretem, akik rosszak, akik gonoszak és martalócok, mert őket is ez a föld szülte, még ők is a hazához tartoznak! A király végigsimította az állát, aztán keze megérintette a költő sápadt, szakálas arcát és végül a vállán nyubodott meg. Jehan ijedten nézte. Melun, a hórér még mélyebbre hajolt és a pribékek kezében lehanyatlottak a vasak, s nem mertek a király szemébe nézni. — És azt mondtad, hogy a király nem tud megbocsájtani? — kérdezte ismét Franciország királya, XI. Lajos. Villon széttárta a kezét és könnyesen nézet a királyra. Öh, nagy király, én nem a bocsánatotad, csak az igazságodat kértem... csak az igazságodat, uram! A király rábámult. Senki.sem tudta meg, mit gondolt, mire gondolt. (Folytatás a túloldalon)
