Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-07-01 / 3. szám
MAGYAR OSALAD I Boldogtalan Villon boldog napjai a Szabadságért! Francois Villon 1463 Karácsonyán tűnt el örökre, ma sem tudják hol van a sírja... ő írta ezt versben, még fiatal korárban, amikor a nagy királlyal találkozott. I. Valami dal csendült fel. Rekedt, fáradt hang. Akár a gályarabok éneke. Vontatottan és fájdalmasan. Vagy a szél zúgása a Páris-kömyéki temetőkben... Kinzóeszközökés áporodott, füstös levegőben újból felzúgott valami embertelen kiáltás, aztán újból az ének... Valaki énekelt! Hol kiabálva, hol jajgatva, akképpen, ahogy Melun mester húzta, vagy vonta a tagjait ezen a kínpadon.Villon szemében riadalom tükröáődött. Hát ez a Halál? Vájjon milyen a Halál? A Halál semmilyen! Ma nyilván meg kell halnia! Eszébe jutottak a párisi Ártatlanok Temetői. Ahol már nem férvén a föld alatt, hát a fákra akasztották a hullákat száradni. A szegénylegényre még föld sem jut... Gondolatni a Saint Benoitkáplánjához szálltak. Majd Des Loges ur lányára gondolt, a szentre, a csodálatosra. A Madonnára! Aki szebb volt, mint Heloise és a liliom. A káplánnak köszönhette, hogy elnyerte a doktori kalapot, ő Villon mester! Nagyon elszomorodott. Hol van ez már? Hol van a tavalyi hó? Aztán eszébe jutottak a barátok, a hűek, a gonosztevők. Guiche, aki annyira szerette Párist. hogy önként adta fel magát, csakhogy ott nyugodhasson a montfaucon-i temetőben. S ahol annyi hű barát csüngött, s a hasukon darazsak vertek tayát . . . Ekkor szólalt meg Jehan, a püspök titkára. Előre hajolt a kinyújtott, izzad Villonhoz, akinek a csuklóin már iszonyatosan elfehéredtek az izmok, mert a zsineg szorította, ha nem is a nyakát. — Megmondhatná-e hát kegyelmed, Villon mester, hogy elkövette-e a bűnt, amivel vádoltatik?! Villon arca kipirult az igyekezetben, amint kiáltotta. — Az egy Istenre! Az összes szentekre, ami festve vagy írva van! — Nem követtem el semmi bűnt! Csupán letérdeltem esdekelve a kegyelmes Thibault d’Assigny püspök úr unokahuga előtt, aki olyan volt, mint az angyal és üde, mint a fontenebleui tavasz! Jehan gúnyosan elmosolyodott: — Ám jó! Villon mester! Hé Melun! — kiáltott a hóhérnaksékegyelmedet, hogy tegyen valami igyekezetei ismét.. Nagyot nyikordult a nyújtó. Ezt addig nyújtották, amíg szokás szerint a hátul tartott gyertya lángja meglátszik a delikvens hasán és átvilágítja a testet. Villon már nem bírta sokáig. Nagyot kiáltott: — Igazságot! Óh egezek! Hát holvan az igazság Franciaországban? Óh, Isten! Öh, Isten!... Már előbb kívülről szokatlan zajt hozott be a réseken beszökő levegő. Nyilván menet haladt át a városon, ebben a rekkenő napsütésben. Az ajtó csikordult. Két őr tiszteletteljesen térdre'borült. Magas, sovány, a fejéhez simuló baret-ben egy méltóságteljes alak állt ott. Kesztyűs keze rámutatott a kínpadon fettengőre. Mellén egy aranykereszt csillogott. A fáklyafények végig kúsztak egyszerű, fekete ruházatán. Mellén hatalmas ezüst liliom, mely szinte betöltötte az embert. A pribékek kezében lehanyatlottak a kihevített vasak. Pedig ezekkel, meg lehet csipkedni az “ártatlanokat”... Az alak pár lépést tett lefelé, csípőre tett kezekkel, fenyegetően és hatalmasan... Ki az, aki igazságot keres a birodalmamban?! — kiáltotta hangosan. XI. Lajos, Franciaország nagy királya most vonult át Meung-ön. S mert csodák vannak, íme megjelent a püspök börtönében, mert hírét vette, hogy Francois Villon a csavargó-költő várja sorsát a hóhérok előtt. Csodálta és szerette Villont, aki csavargó volt, de szerette a földet, s Franciaországot. Villon már alig tudott kiáltani: — Felséges uram! Én. Francois Villon, keresem az igazságot Szent Tamás nevében, aki mindenkit megsegít, s akit annyira tisztelünk uram! Keresem az igazságot Aristoteles, az összes humanisták, Petrarca és a szent egyházatyák nevében! Igaz(Folytatás a túloldalon) Kerecseny János: NE FTLEDJÜK EL HŐSEINK! Nem halnak meg vitéz hősök, Fedi őket bár moha! — így tanítják dicső Ősök: Ne feledjétek soha! Igaz magyar szívben élnek, Mint Kárpátunk bérc-sora, Ezer éve ők regélnek: Ne feledjétek soha! Ha nem áll ki sok hős Vérünk: Vad viharok zord kora Rég elfújta volna népünk — Ne feledjétek soha! Szép hazánk Ők védelmezték, Ha vágta Ég ostora — S nem a bűnük, hogy elveszték... Ne feledjétek soha! Ma is zengik regőseink: Sorsunk bármily mostoha: Ne feledjük el Hőseink, Ne feledjétek soha! (Dr. Kerecseny János írp, költő és történész k.munkatársuk „Amerikai zászló a Vénuson“ című fantasztikus regényéről c$ak most adhatunk hírt. Megérkezett szerkesztőségünkbe. Rövidesen megkezdjük közlését és könyvalakban is kapható lesz. (A Szerkesztő). IVANI ZOLTÁN: KOLOZSVÁR Büszkeségnek is van bája. Aki járt itt, emlékszik a csodájára. Szerénységnek is van éle. Méltósággal tanított a becsülésre. Ezer vágytól- akarástól hajtott harcok szelídültek mosolyából. Sorsa ma is prófécia, megbékélve élhet csak az emperfia. Mátyás népe, igazsága Házsongárd és Bethlen-bástya szépíti a véges időt végtelenbe. Nem az arany az ő kincse: a szelleme! Ha a világ, zajló világ erre felfigyelne?
