Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-01-01 / 1. szám
1 MAGYAR C6ALAD következhet. Vannak szakemberek, akik a technika ílymérvü fejlődésében önön elpusztításunk veszélyét is látják, nem lelki, de fizikai értelemben. A nagy ismeretlen kutatása elérkezhet egy fejlődési fokhoz, melyet nevezzenek “űrállomásnak” vagy éppenséggel első emberi lábnyomoknak a Hold kérgén, mikor az Isten — Aki létezik és mindenről tudomással bír — egyszerűen megállítja az embert azon indoknál fogva, hogy O nem oda teremtette, de a Földre. Van egy határvonal, melynek túllépése amolyan belekontárkodás az Isten világot kormányzó bölcsességébe és jaj neked, Ember, ha ezt megteszed! Tény és való. hogy az ember nem győzhet! A távolságok még fénysebességgel sem győzhetők le. Nem lesz soha utasa a Göncöl Szekérnek, sem a Tejút mérhetetlen magasságainak! Lehet, hogy az ember eléri a Holdat és lehet, hogy onnan vissza is tud térni. Ha akkor azzal fordul felénk, hogy majdnem az Égben volt. de mégcsak egy angyalt sem látott, legyünk képesek hitűnkkel az elért technikai eredmények fölé emelkedni. Nem a fejlődés és tudományok ellen szólok, csupán felkiáltójelet szeretnék tenni a jelen század margójára: hitünket, ragaszkodásunkat a Mindenhatóhoz ne ingassa meg betegség, árvíz, nehezebb élet, de az a tény sem, hogy az ember már félúton van a Hold felé. A hit számunkra a görcsös ragaszkodást is jelentette a szülőhazai rögökhöz, miként megfordítva: az otthon áldott földje táplálta hitünket. Az ősi otthonból elkényszerültünk és ma idegen földön épült templomok ajtajait kell átlépnünk, idegen nyelven hallgatni Isten igéit; nem láthatjuk gyermekkorunk kedves útszéli keresztfáit, de még Édesanyánk sírkeresztjét sem és úgy igaz, hogy sokan képtelenek megtalálni azt a lelki kielégülést, áhítatban való megnyugvást, mit oly könnyedén megadott nékik a Várkápolna, vagy a debreceni Nagytemplom. Lám, ez is egy próbatétele az ember hithűségének hát minő lelki emóciót jelenthet egy földi halandó számára belépni a világűr hatalmas, emberi ésszel felmérhetetlen méretű templomába, hol a megfoghatatlant, a megismerhetetlent kutatja. De ez vonatkozik mindannyiunkra, akik innen lentről figyeljük ezeket az ég felé törő igyekvéseket. Semmi sem fontosabb, mint hogy mindezek ellenére megőrizzük hitünket a maga csorbítatlanságában, hiszen földhöz kötött sorsunkat sem a Hold kérgének megismerése, sem az emberi szem által még nem látott oldalának lefényképezése nem fogja könnyébbé tenni. Létünk problémái, Hazánk sorsának nagy kérdőjele bennünk csak egyetlen megnyilvánulást erősíthet, s ez az Istenbe vetett és megingathatatlan h i t. munista meggyalázásáról rímel. Ezt a verset, illetve az azt megjelentető “Credo” c. újságot a kommunista politikai rendőrség elkobozza és a lapot betiltja. Ezután a budapesti Katholikus Kisszinház titkára lesz és megindítója (egyben kivitelezője) az “Uj Ember” c. katholikus hetilap “Jószinház Szolgálatának”. A kommunizmus alatt főleg szatirikus egyfelvonásosok, magánszámok írásával foglalkozik. Petőfi Sándor “Egy gondolat bánt engemet” c. versének parodizálása, melyben éles humorral figurázza ki a kommunista rendszer gazdaságpolitikáját, országos sikert arat. A kommunisták erőszakos hatalomátvétele egyre nehezebbé teszi az írói tevékenységet. Ezekben az években már csak egy sport-szakkönyve jelenik meg és ezzel írói munkássága befejezést is nyer. Az ötvenes évek elején pódiumra lép, s mint konferanszié előbb a “Vidám Fiatalok Művészegyüttesének“, majd az “Erkel Ferenc Művészcsoporténak a tagja. Több éven keresztül együtt fáradozik Rózsahegyi Kálmánnal, a Nemzeti Színház örökös tagjával, sziniiskolájának növendékei érdekében és rendezője lesz igen sok kulturális megmozdulásnak. A kommunista bíróság 13 évi börtönbüntetéssel sújtja. 1956 decemberében; kerül Nyugatra, ahol újra kezdi írói munkásságát. Azon kevesek közé tartozik, kiknek írásai megjelentek a “Manchester Guardian” hasábjain, a “Yorkshire Post“-ban és több európai napilapban. 1957 óta főmunkatársa a Londonban megjelenő “Október 23”nak, munkatársa a “Kárpát Magazinénak, majd több éven át tördelő szerkesztője a “Szabadságharcos” c. hivatalos tájékoztatónak. Később munkatársa a “Harsonának” és főmunkatársa a “Magyar Család”-nak. A sajtó hasábjain túl írásai önálló kiadványok formájában is közismertek. Mint a “Harsona Kiadó Vállalat” lektora, a nyilvánvaló üzleti érdekeken túlmenően, anyanyelvűnk helyes megőrzésével idekint az emigrációban naponként folytatott és állandó hatású közszolgálatot végez. A múlt évtől kezdődően pedig — nemzetközi elismerésként — az “East- West Digest” középeurópai levelezőtagjaként működik. KANIZSAI ÁRVA: HALÁLOS ÉLET Óh mondd, bontakozó sóhaj-kikelet, óh, mondjátok hát, sápadt csillagok, lihegő lángnyelv hülő parázs felett, mi az élet? S én ki vagyok? Olyan most, mintha a messzi múltba tekintve látnám önmagam elködlő képét (füstös tükörben), száguldó mezők, határtalan búzakék nyári ég, hűvös víz, falomb... Élet! Édeshúsú gyümölcs, ó élet! Százfényű, százhangú zajgó folyam! Daloló múltam, csodállak, nézlek s nem értem, hová lettél. Bús napok egyhangú, lásztalan sodra visz. Úsznom kell. Ha kifáradok, elnyel menthetetlenül. Borongva, sápadt szívvel, sápadt ajakkal kérdem: élünk-e még, gond-fútta emberek, vagy csak megjátsszuk a könynyet, s kacajt, csak megjátsszuk ezt az egész életet? Rácz Viktória: KIS IBOLYA Zöld erdő szélében, fenyőfák tövében kis ibolya kékei. Harmat locsolgatja, napfény csókolgatja; viruljál reménnyel! . . .
