Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-04-01 / 2. szám
MAGYAR OSAL.AD 6 Fenyvessy Jeromos: EURÓPAI PANORAMA I. Európa az én hazám S ezért va:íom most, hogy Európa az én hazám! Az az Európa, amelynek közepén terül el a magyar róna, — amelynek szívében fekszik a Rába köz, — s amelynek még most is egyik legszebb városa Budapest... Európa és Magyarország különben is összetartoznak. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Hogy Európa a letűnt évszázadok alatt egyre jobban kifejlesztette kultúráját és hogy egyre szebb katedrálisokat emel az Isten dicsőségére, az oroszlánrészben Magyarországnak az érdeme! Mert mi is lenne, s hol is lenne most Európa, ha a magyarság testét nem dobta volna Batu aranyhordái elé, vagy ha nem kötötte volna le 150 esztendeig a padisah láncos rablóinak haderejét?... De — megfordítva a kérdést — hol lenne Magyarország is Európa nélkül? összetartozik hát Európa és Magyarország! S ezért mondhatjuk nyugodtan, hogy Magyarország — leszámítva az utolsó tizenöt esztendőt — csillogó gyöngyszem Európa palástjának szőttesén... S innen következik az is, hogy nem világpolgárságot és magyarságom megtagadását jelenti az az állítás, hogy “Európa az én hazám!” Magyar vagyok, — más szóval: európai magyar, akinek a hazát — tágabb és szélesebb látókörű hazát — Európa jelenti. De nem Kelet, hanem Nyugat felé! Valaha, az Imperium Romanum idejében dicsőséget és öntudatot jelentett, az, ha valaki elmondhatta magáról, hogy ,,civis romanus sum”. Ma ugyancsak dicsőséget és részben megnyugvást jelent, amikor azt mondja valaki, hogy “cívis europaensis sum”, — hogy Európa egyik nemzetének — tehát: európai állampolgár vagyok! Sőt minden felett azért is állítom, hogy “Európa az én hazám”, mert — magyarságom öntudatosságával — szeretném, ha mielőbb megvalósulna az “Egyesült Európa”, — az országhatárok nélküli egységes Európa, amelyben csak egy cél vezetné az embereket: Európa értékeinek megmentése — a még mindég Kelet felől érkező — barbárság ellen. Nem, nem csak a tatár — a török — és az orosz hadak, hanem a borzalmak árnyékát előrevető és lehetséges — a sárga lávaszerű — kínai hadak ellen is! A történelem sokszor megisméti önmagát. Dzingisz kán mongoljainak, s tatárainak rahamára megremegett Európa minden eresztéke. Kina 650 millió népességének élén egy új Dzsingisz kán születhetne meg, ha megszületett, jaj nekünk, amennyiben Európa nem közös hazája Európa minden polgárának. Hogy kár lenne Európának elvesznie? Hát nem kár már az eddig is, hogy a Magyar Sion-nak nincsen házigazdája, — hogy a magyar rónának meghalt a szabad magyar parasztja, — hogy “sírva vigad” a magyar munkás tizenöt éve már, s hogy moha lepi be Magyarországon az útszéli kereszteket? S nem csak akkor lehetne minden úgy, “mint régen volt”, ha közös erővel és közös akarattal felépítenék az egységes Európát? Európának, a keresztény szocializmus alappillérein felépült Európának szintén sok a veszteni valója, mert hogyan is nézne ki a jövendő Európája, ha a római Szent Péter templomban lovakat abrakoltatnának, — ha a kölni csipkés dóm két égbeszökő tornyában baglyok ütnének tanyát, — ha a párizsi Notre Dame tornyában elnémulnának a harangok, — s ha a Kelet lávája áttörné a gátakat és meg — fojtana mindent, ami nemes és emberi? Európa az én hazám! De csak azért, mert a szivében fekszik Magyarország és mert Európáért áldozott életet és vért — évszázadokon és egy egész évezreden át — a magyarság! Méltó és igazságos tehát, hogy őseim életét és vérét szent kötelezeltségnek tekintsem — különösen a nagy nemzeti katasztrófák idején — Európával szemben Ha ők meg tudtak halni, akkor nekem legalább élnem és dolgoznom kell tudni Európáért! Dr. B. Baranyi Lőrinc: ERDÉLYI TÜKÖR II Az oskolaév kezdete hamar elérkezett. Míg a falu nagyja műt okszedésre vonult, bennünket bénajtottak az oskolába. Ez a bévonulás olyatén volt, mintha bornyúkat terelgettek volna a jiajtába. Odabent vesztegzáras védő-őrizetben tartottak csakúgy, mint az aprócsibét és tanítónk ékes szószólással adta tudtunkra, hogy számunkra íme eljött a munka, a tanulás ideje. Mi azonban, hacsak módját ejthettük, kisimítunk az utcára. Ügy eltűntünk, mint Mózsi bácsi koszos malaca. Az utcán szénás szekerek, járó-kelő atyafiak és a falu bikái cammogtak szerteszét. A bikák olykor megvadultak egymás puszta látásától és ami útjokba került, hegyes szarvukkal ugyancsak megdöfködték. Biz’a vigyázni kellett, hogy egy-egy gyereket fel ne nyársaljanak szarvuk mellé bokrétának, No osztég ott volt a csoportokban begyeskedő ludak harcias gúnárja is! E szárnyas fenevadtól legalább úgy rettegtünk, mint az óriás bikáktól. Egy szép napon megesett, hogy egy apagúnár se szó, se beszéd, belecsipett a gömbölyő részembe, pedig nem jártam rosszban, csak a libuskák fütépő művészetében gyönyörködtem. Imigyen a titkos elnatározásomból, hogy a sárga kis állatkákból néhányat hazaviszek játszani, semmi sem lett. A gúnár üres kézzel zavart majdnem a pitvarajtóig. Lévén oskoiaév, később megtanultam a védekezést a gúnár ellenében. Tanulásom eredményét mi sem bizonyítja jobban, mint az a gúnár, melynek sikerrel szorítottam el a nyakát, mert a szusz sem győtt ki bélüle. Merészkedésemben odáig mentem, hogy a zuhogó esőben is kint tanyáztam a szabad ég alatt és futkároztam a cikázó villámok után. Még szerencse, hogy egyiket sem értem utói. Hej, hát a disznócsorda! Kit lehetett ilyenkor vesztegzár alatt tartani Hatalmas, hosszú bottal aprítottam a röfögő fúriákat, segítettem őket közelébb a vályúkhoz. Megesett, hogy egy-kettő fel is fordult. Ilyenkor megint csak petekbe habarodtam, mert szüléim elverték rajtam a port, de kárpótlásul maradt, hogy a disznók félni kezdtek tülem. De nem úgy a nagy disznók. Képembe röfögtek és biz’a bétapostak a sárba. Én vitézül, elszántan verekedtem az utca közepén, időnként fejem a disznók fölibe, időnként alájuk került, Agnis néne varrta nadrágom pedig ki sem látszott a sárból. Azt hiszem emigyen verekedhetett Kinizsi Palika is! Anyám egy szót sem szólt. Elvégre oskolaidő volt és nekem valamit tanulnom is kellett. . .
