Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)

1965-04-01 / 2. szám

HATAS ISTVÁN: MAGYARORSZÁGON és szerteszét a nagyvilágban! Magyar édesanyák veszélyben a bölcsőnk! Gyászruhát ne hordjunk, feketét ne öltsünk! Szüljetek gyermeket, ne egyet, ne kettőt, Három az Igazság, köss három fej kötőt! Ha többet ad Isten, örömmel vegyé­tek s a kis fejkötöket örökké kössétek! Ne puszuljon népünk, hanem szaporodjon magyar népünk soha, sehol ne pusztuljon! Ne adjatok kezet gyermeksír ásáshoz-. Magyar Nemzetünknek végpusztulá­sához: Nézzétek cafatnak, aki gyermekgyil­kos, aki a Hazának áldozatot nem hoz! Jövőbe nézzetek! Fel a magas Égbe! Ha nem szültök gyermeket, mi pusz­tul a végbe? Egy ősi magyar faj, sokezer év magva! Most a gonosz népek lába alá rakva! Akik kiirtani akarják népünket, magukévá tenni minden értékünket! Lám bölcső helyett koporsót gyár­tanak! Magyar édesanyák, tiétek a szent jog! hol nem akarjárok, ott a műtét nem fog! Anyáknak teremtett Isten benneteket, Adjatok örömmel Hazánknak gyer­meket! örömmel adjatok és el a vetélőkkel! Gyermek-koporsókból haszonra lesőkkel! Magyarnak lenni kell az életnek jogán! Aki gyermeket öl, Krisztustalan, pogány! Gyermeké a jövő! A mennybéli or­szág! Egy örökéletű, erős Magyarország! Vásároljon magyar könyveket és kérje gazdag árjegyzékünket. CO­RONA BOOK CO. Mr. and Mrs. Lang­­mar, 136 Walker St., North-Sydney Ausztrália. MAGYAR CSALAD VI. évf. 2 (24) szám Április - Június, 1965. ERDÉLYI ISTVÁN NAGYAPA LETTEM . . . Vannak az életben események, amikhez az embernek vajmi kevés köze van, s mégis megmásíthatatlan változást idéznek elő az életében, akár tetszik, akár nem. Valahogy így van ez a nagyapasággal is. Nem vagyok még öreg; legalább eddig még nem éreztem magam öregnek, mert a lelkemben fiatalos, magyar hév, tűz lobogott. Petiig már benne vagyok az ötve­nesben, a bajúszom két vége is huncutkásan tarkáirjk már és bizony a tizenkéteves gyári munka testet-lelket sorvasztó robotját is kezdem érezni a csontjaimban. Európa egén már sötét viharfelhők tornyosultak, mikor oltárhoz vezettem életem hűséges párját. Akkor hát fiúról ábrándoztam, s azt hittem, újra erőteljes vérpatakká fog duzzadni a bennem hajszálérre szűkült székely ősök évezredes véráradása. És végtelen boldogsággal gondoltam már akkor az élet alkonyának terméstérlelő, szelíd, derűs, őszi villódzására, amikor az unokák kacagásától lesz hangos ismét a házunk tája, s a sok apró székely legénykének nyilladozó, életré­­tárulkozó, fogékony lelkére záporozhatom majd a magyar szellemnek egy életen keresztül gyűjtögetett drága kincseit. Ahogy a Csonkaország gyarapodott, úgy gyarapodott a családunk is. A nagyob­bik fiam Beregszászon, a kisebbik pedig Kassán született. Mikor a kislányom meglátta Isten áldott napját, az ázsiai szteppék mindent elsöprő vihara már a székely havasok fenyőóriásait törde'te és pólyában menekítettük Marosvásárhely­ről. Azóta tizennyolc év múlt el, s ennek a borzalmas viharnak szennyes árja az Óceán túlsó partjára, a világ legnagyobb városának kötengerébe sodort minket. Még nem is olyan régen, vasárnap délutánonként lakásunk, ez a kis magyar szi­get, magyar szótól volt hangos; a nagyobbik Toldi első énekét szavalta, a kisebbik a magyar folyók, hegyek neveit sorjázta, a legkisebbet pedig a magyar írás-olva­sás rejtelmeibe vezetgettem. Az iskolában is szépen megállták a helyüket és discö­­séget szereztek a magyar névnek. A legkisebbik is állami ösztöndíjjal most ősszel kerül — ahogy itt mondják — a “kalics”-ba. A nagyobbik fiam egy évvel ezelőtt meg is nősült; amerikai lányt vett feleségül. Tegnap egy itt szokásos kártyát hozott a posta. Ez tudtatta velem, hogy meg­született az első unokám, s hozzá még fiú. Amit valamikor úgy vártam, beteljese­dett. Nagyapa lettem. De amikor elolvastam a kártyát, egy világ omlott össze bennem, s pillanatok alatt lélekben is megöregedtem, mert a többévezredes múltra visszatekintő csik­­menasági, atányi, zetelakai, kisbaczoni székely ősöknek Amerika földjén kihajtott legfrissebb hajtása, az unokám, a JAMES ANDREW nevet kapta. Kábultan próbálgattam a mi fülünknek idegen JAMES-t és még idegenebb vál­tozatait; a JIM-et és JIMMY-f becsületes magyar nevünkhöz illesztgetni, szoktatni, szelíditgetni, de sohogyan sem ment. Ha majd a kis JIMMY-ből JAMES lesz, ő is hamarosan rá fog ébredni ennek a fonákságára és székely őseitől örökölt nevet gondolkodás nélkül fogja elvetni magától, mint felesleges kölöncöt, használhatat­lan rongyot. Hisz az apja is, mikor az egyetemre került, szép magyar ANDRAS nevet ANDREW-ra változtatta. ’’Maroknyi székely porlik, mint a szikla ...” Mint istenhivő ember, nem lázadozok és megnyugszom az ö szent akaratában. Dehát Uramisten, mért kell ennek így lenni?! Vagy talán az lenne a Mindenható szent akarata, hogy maroknyi székely nép

Next

/
Thumbnails
Contents