Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1964-04-01 / 2. szám
MAGYAR EMIGRÁCIÓS PROBLÉMÁK Sok kétségbeesett beszéd hangzik ma el a fiatalkorban modortalansága, tiszteletlensége, — sőt — bűnözése miatt! Szerény véleményem szerint nem egyedül a korszellem mindennek az oka, hanem elsősorban és legfőbbképpen ml szülők magunk. Ha régen egy embert megkérdeztek, mi szeretnél lenni, mit szeretnél elérni, mi az életcélod? — azt felelte, hogy keresi a BOLDOGSÁGOT, a NYl GODALMAS ÉLETET, sőt a kényelmes életet is. Vagyis, dolgozni ugyan, de módjával. A mai ember felelete, hogy rohan, küzködik, mert csak egyben látja minden vágyának beteljesülését és ez a PÉNZ! és újra a PÉNZ! és csak harmadsorban a biztonság, de ez a biztonság is a vagyon megtarthatásának a titkos vágya. Azt hiszem, ebben a felfogásban van mai életünk minden sivárságának, tartalmatl'uuságáuak eredendő oka. Emiatt nem érünk rá gyermekeinkéi eléggé foglalkozni, emiatt nem jut eszünkbe hogy egyetlen igazi útravalót adhatunk csak életút jtikra és az a műveltség, az inteligencia, de nemcsak az ész, hanem a szív inteligeneiája is. Ez a szív inteiigenciája már kis korunkba beléjük oltja a szülő iránti tiszteletet, mert lehetetlen az, ha valakit önzet lenül, gyermeki lélekkel szeretünk, hogy azt ne tiszteljük is. Hiába próbálnak szülők tíz-tizennégy éves gyermeket rendre, tiszteletre rászoktatni. A gyermeket már egy éves korában kell elkezdenünk szívünk egész gyengéd szeleteiével szeretetre, tiszteletre, jóságra, előzékenységre nevelni, ehhez azonban az anya részéről sok-sok lemondás és önfeláldozó együttérzés szükséges. Beleélés a gyermeki gondolatvilágba. Nem üres szavak ezek, hanem éle tünk legjobb tőkebefektetése, mely solia nem fog minket megcsalni, csak mindig örömöt kamatozni. Ne felejtsük el, a gyermek éles megfigyelő, kis szivében minden benyomást elraktároz és születése pillanatától a legigazságosabb, de a legkönyörtelenebb bíró is, aki ítél, — és Ítéletétől függ a mi életünk további boldogsága. Éljünk úgy és cselekedjünk úgy, sőt beszéljünk úgy, hogy gyermekünk minket tartson a legtökéletesebb lénynek. Ne rohanjunk a gyermek rovására élvezetek után, melyek elöbb-utóbb úgyis keserű utóízt hagynak maguk után. Hány anyától hallottam már,; „fiatal vagyok, élni akarok!“ Ah, de milyen üres szívű kijelentés ez, milyen üres MAGYAR CSALÁD V. évf. 2(20) szám. Április-Június, 1964. A MOSOLY AJÁNDÉKA VILLÁM ISTVÁNNAK, KEDVES KÖLTÖTESTVÉRÜNKNEK MAGYARORSZÁGRA Hozzád címeztem a levelemet István, mégis sokatoknak. Azoknak is, Kedves, akik Veled együtt árván maradtak a kihűlt tűzhely mellett, a kidóit családfa törzsnélküli ágaiként. Nem mindennapi, egy különös csalad volt a Tiétek, István! Nem sokaságotok, szüntelen tragédiátok, vagy a családfatok folytán, csupán csak Édesanyátok miatt. A Ti otthonotokban az ö tisztaságának, jóságának fénye túlsugárzott mindent, még jóval korábban elhűnyt Édesapátok családfői rangját is. A Ti Édesanyátok, István, agyonmosott, szintvesztett ruháiban kiráilynoként trónolt köztelek ezüstcsillogásü hajkoronájával. Égkek szemei olyan mélységesen tisztán tekintettek mindenkire, hogy akaratlanul is Isten Fiának Anyjára emlékeztetett. Távol Tőletek, mégis családtagként elmélkedek, emlékezem Édesanyátokról. Távol, nem csak a kilométerek miatt, de azért is, mert verségi kapcsolatunk nincsen. Közel, mert ű azokhoz a kevesekhez tartozott, akiknek anyasága előtt, mert Isten törvénye szerint éltek —, a legmélyebben meghajtom fejemet. Nem tudlak Benneteket kor szerint, időben meghatározni. Sokan vagytok! Helyesebben voltatok. Időközben a sorrend is kicsorbult, megcsonkult, hogy mindennapos gondjaitokat sírok ápolásával szaporítsa. Mégis, mivel én köztetek, élők közül a legidősebb vagyok, sok olyan dologra emlékezem, István, amiről Ti nem tudtok, vagy amiről nem beszélhettek. Földi mértékegységgel fel nem mérhető távlatba költözött Édesanyátok. Véletlenül szereztem erről tudomást, ugylehet különösnek tartjátok, de számomra most közelebb került, mint a közbeeső években, ennek előtte. Annyira közel van, hogy beszélgetni tudok vele. összekapcsoljuk lelkünk fonalát és odamegyünk együtt, ahol megismerkedtünk egykor régen, nagyon regen. . . Anyám hozta a Ti anyátokat hozzám, a fiatal anyahoz, ki akkor csicsijgattam elsőszülött fiamat. Kis-dadát kerestem. Műtéten mentem át, kíméletre szorultam. Legidősebb nővéretekkel jött hozzánk Édesanyád. Az a mozdulata, mellyel először érintette meg házam kilincsét, telkembe is bebocsátást kért. Bengedtem. Befogadtam. Megtartottam! Köhajitásnyira a villánktól állt egy omladozó, öreg zsellérház. Régen megert a lebontásra. Elcsúfította a felépülő villanegyedet vásott képével. Nem tudom, hogy kerültetek bele. De azt a rozoga, málott vályoghalmazt megszépítettétek a sok-sok szép, szőke, kékszemü, pirosképü testvéreddel. Mint ehes fecskék a fészek szélén, egész nap élelemért csivitoltatok. Akkor még javakorban lévő, hamvasarcú Édesanyátok belefáradhatott volna a sok kenyérszelesbe, ha lekarélyozza nektek azt a mennyiséget, amiért egymást váltogattátok a kérelemmel. Tizenöt száj kívánságát kielégíteni, akkor is, ha van miből, még kimondani is sok. Szelte is a hol szélesebb, hol keskenyebb szeleteket, amig volt miből. De nem sokáig... Abban az időben töltötte büntetését Édesapátok a váci fegyházban. Jól tudjátok, miért. Emiatt a kenyérszelés eleinte vékonyodott, később el is maradt. Ünnepnap volt, ha kenyér került asztalotokra.
