Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1964-07-01 / 3. szám

2

MAGYAR CSALAD

Amíg sarlós gyászlobogó leng bús Hazánk felett. . .

Ügy segéljen az Isten!

— már-már belehalok —, de addig Haza nem megyek!!

CSAPÓ ENDRE:

„EREDJ, HA TUDSZ!“

Azt mondják, haza lehet menni. Bűneinkre amnesztiát adott a kormány. Közel 20 éve várunk rá, hogy hazatérhessünk. De vájjon csak az tartott vissza, hogy amnesztiára vártunk? Hazamenni? Mi is hát a haza, ahová sóvárgunk? Azt hiszem a hazafiúi érzés csak akkor jelentkezik teljes erővel, ha valaki kívül kerül és nincsen módja a visszaérésre. A haza nekünk azt jelenti, hogy ott élünk az országban, amelynek fiaként születtünk, a nép között, amelyhez lélek és vér ereje köt, ahol nem csak a megyei hajdú, a fejkendős szolgálólány, a hadirokkant éjjeliőr magyar, de magyar a miniszterelnök, a hadseregfőparancsnok, magyar a bíróság, a közigazgatás, a színház, a sajtó, magyar az érzés, a gondolat, az ég, a föld. És hazamegyünk, biztosan hazamegyünk utolsó jártányi erőnkkel is, ha majd a magyar nép ad amnesztiát, — óh, nem nekünk, de mindama bűnösöknek, tévelygőknek és latroknak, akik ma lehetővé teszik, elősegítik, megkönnyítik az ország megszállását, kifosztását és megalázását.

Mi, külföldi magyarok az ég ajándékának érezzük, hogy magyarságunkat szabadon gyakorolhatjuk. A magyar mivoltunk gyakorlása már több, mint nemzeti-népi hovatartozás kérdése. De örvendetes tény, hogy a magyarságszalgálat önzetlen gyakorlásában itt az emigrációban jóval nagyobb százalék veszi ki a részét, mint odahaza valaha országos átlagban. Sohasem az döntöte el a kérdést, hogy mindenki résztvett-e a nemzeti munkában, hanem hogy a résztvevők milyen erővel és mennyi tehetséggel tették azt. Ezen a téren az emigrációban igenis jól állunk. Ez ugyan nem jelenti azt, hogyha mindenki végezne csak egy kicsi kis magyar munkát, nem állnánk jobban. De a magyar név már másként cseng idegen füleknek, mint 20 évvel ezelőtt és Magyarország ma már több a világ szemében, mint mondjuk egy bekebelezett balti állam. Mondjuk úgy, hogy lassan beletanulunk az emigrációs magatartásba. Nem vagyunk kézzel-lábbal handabandázó, izgatott, exaltált, suttogó és surranó emigránsok, mint

büszke, dacos, nemesvérü néptöredék? Az idegek lassan felőrlődtek, az örökös megszorítások a börtön-psziché mindjobban felismerhető kórisméit burjánoztatják ki leikéből, s lassanként elernyedve a megszámlálhatatlan hasztalan erőfeszítéstől, hogy emberibb életet biztosítson magának, lassan elmerül az idegen áradatban.

A demokratikus szabadságban élő Nyugaton a magyarság helyzete már korántsem ilyen kétségbeejtő. Itt a munkájáért, szorgalmáért, tudásáért minden magyar emigráns méltó ellenértéket és megbecsülést nyer, léte és emberi alapjogai feltétlenül biztosítva vannak. Bányákban, gyárakban, gazdaságokban és háztartásokban, irodákban és tudományos intézetekben egyaránt mindenfelé magyarokra bukkansz, járj bár Franciaországban, Belgiumban, Angliában, vagy Amerikában. De jaj, - ez a magyarság annyira széthullott, eltagolódott a vendéglátó nép között, kenyeréért annyira kénytelen alkalmazkodni annak nyelvéhez, szokásaihoz, gondolatvilágához, hogy a sajátja egyre jobban elhomályosodik, eltörlődik lelkében, agyában. S azon a boldog napon, melyen felszabadulást fognak zúgni a győzelmi fanfárok, amikor mindenki előtt újra nyitva állnak majd Hazánk szent határai, talán már semmit sem fog találni szivében, ami haza húzná.

Az emigráció nehéz életiskolája sokmindenre megtanított. Ebben a teljesen természetellenes státusban lehet a legjobban kitapasztalni embertársaink valódi énjét, a szépen csengő szavak és megdönthetetlennek hitt sarkigazságok reális értékét, a cicomákkal, sallangokkal, százszinű mázzal bevont Élet meztelen valóját. És a sok-sok csalódás, fájdalom, kiábrándulás egy időn túl új értékmérők és értékelméletek kialakítására és alkalmazására kényszerít, egy csodálatos üvegből csiszolt szemüveggel ajándékoz meg, melyen át a világ minden dolga és jelensége a maga valódi mivoltában rajzolódik ki előttünk. A németországi magyar szellemi vezetők ennek a szemüvegnek a „realitás“ nevet adták és hirdetik, hogy enélkül nemzeti és egyéni sorsunkon semmit sem lendíthetünk. Ez így helyes. Hozzá kell tennem azonban, hogy mint ahogy a legkiválóbb szemüveg sem ér semmit szem nélkül, úgy a „realitás“ sem hoz pozitív hasznot megfelelő egészséges és tiszta ideológiai nézőpontok nélkül.

Miután a testi, s lelki megpróbáltatásokkal teli hosszú évek után végre sikerült kikerülnöm a szabadság és alkotmányos igazságosság őshonába, még gyujtóbban, sarkalóbban ösztönöz a kötelességtudat, hogy mindazt, amit szépnek, jónak, reálisnak és ideálisnak ismertem meg, az új környezetben és új munkatársak segítségével, de a régi szeretettel és lelkiismeretességgel tegyem emigráns magyar testvéri közösségünk közkincsévé. Itt is követni akarjuk az első és legfontosabb realitás parancsát: MINDENÜTT ÉS MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT MARADJ MEG MAGYARNAK! IGEN, A DACOS, BÜSZKE, LELKES, ÖNTUDATOS MAGYARSÁGNAK MEGŐRZÉSE ÉS KIMÉLYITÉSE EZEN SZERÉNY CSALÁDI LAP GERINCE, LÉNYEGE, EGYETLEN „POLITIKÁJA“, „VONALA“, HITVALLÁSA, MERT ENÉLKÜL — TUDJUK, — ELVESZ A MAGYAR JÖVENDŐ, AZ UJ ÉVEZREDÜNK. AZ UJ MAGYARORSZÁGUNK.

Amint hogy a csermelyek összefolyásából patak, a patakok összeomláséból folyam lesz, ugyanígy duzzad, egyesül és árad a világon szétszórt menekült magyar kolóniák, lélekszáma. 1956 nagy érvágást jelentett az otthon raboskodó nemzet testén, de közel 200.000 újabb magyar értéket jelentett az 1945-ös közel háromnegyed milliónyi szétszórt, de szabad emigránsnak. Egy nehéz körülmények, teljesen megváltozott viszonyok és társadalmi szokások között eltöltött évtized lelki tüskesövényének kiirtására volt előbb szükség a végső egyesüléshez: a régi előítéletek eltemetésére, az éjjel-nappali félelem kiirtására, a börtönemlékek elhomályosulására, a nyugati életformák megszokására és legfőképpen türelemre, szerető megértésre. Az évek azonban múlnak, a közös környezet nehézségei szinte észrevétlenül befejezték a gyomiálást, a szakadékok áthidalását és ma, nyolc év múltán már joggal beszélhetünk ismét lelki rokonságban és világszemléletben egységes magyar világemigrációról. A forradalom emigráltjai igy integrálódtak észrevétlenül, néha egyenesen akaratuk ellenére a nagy magyar diaspórába, s mire az orosz megszállás 20. évfordulóját fogjuk meggyászolni, mar nyoma sem lesz a küiföldi magyarság körében a különböző menekült-évfolyamok közt ma még felfedezhető árnyalati különbségeknek.

Vannak azonban olyan sajátos, mondhatnók természetes emberi különbségek, melyek elsimítása csupán egy jellegtelen, szürke uniformitásba süllyedt, könnyen átgyúrható, s épezért megbízhatatlan tömeget eredményezne. Ilyenek például: a