Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1964-07-01 / 3. szám
B. SZÉKELY KELEMEN: ADDIG, HAZA NEM MEGYEK! Ezer esztendeig Isten bokrétáját — mostanában Krisztus tövis koronáját viselé szent Hazánk; s a vörös hóhérok ácsolják is fejfáját! De a dróton innen, az aknán túl, tíz millió Magyar vastüreline a sírásókat, fejfa faragókat hamuvá perzseli végleg és örökre! Gyakran elfog engem is a honvágy! Ügy gyötör, éget a hazaszeretet. Csak addig szeretnék élni, inig minden Magyarral egyszer haza [mehetek! Ügy hív haza, úgy csábit a sok szép, vidám gyermekkori em[lék. . . Az erdő, a csörgedező patak, a virágos rét, hol lepkéket kergeték. Hallom! — ügy hívnak, vissza sírnak [minket az alföldi rónák, a székely hegyek — Futni, rohanni, s röpülni szeretnék de, — Haza nem megyek! * Éjszakákon kisért diák éveim tarka élete, sok tréfrás álma — Kincses Kolozsvár, — hol tanultam a szőke Szamos partját járva! A Héja erdő; a Törökvágás útja, s a világszép Házsongárdi temető! Ezek emlékét hiába hessegetem, folyton csak vissza-vissza jő. Reggelenkint a felkelő glóriás nap az Isten kék egén arra bíztat, hogy egy futó felhő hátán térjek haza én! — Visszavár Pest-Buda, Szeged Vác Újkígyós és Csaba! Síró üzenet számomra a balatoni — a dunai halászok kesergő dala! Élnek még lelkemben a vonzó hüvös[völgyi — s a szörnyű ostrom-emlékek. . . Bár a villámok szárnyán is sietnék de, — Haza nem megyek! * Nem! Addig én innen bárhogy is vá[gyok, Haza nem megyek; mig sírástól, kínzástól, sikolytól remegnek a hegyek! Míg az istentagadók halomra ölik a Fajtámat — Mig, ha hazatérnék véremmel festeném vörösre fejfámat! Mig muszka parancsra verik-hajtják munkára a Magyart! Mig kivégzett ezrek drága vére festi vörösre az avart — Mig magyar arcokon mosoly helyett tengernyi könny pereg — Míg ismét nem ropognak az ifjak kezében a forrdalml fegyverek! MAGYAR CSALAD V. évf. 3 (21) szám. Július-Szeptember, 1964. GÉTA DEÁK: HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL...! — Október 23 emlékezetére — Amikor utoljára léptem ki azon a szomorkás októberi estén 1944-ben az esti lapok szerkesztőségéből a Rákóczi-út forgatagába, bizony a szemébe nevettem volna annak, aki azt jósolja akkor nekem, hogy 45-ben Hamburgban, 47-ben Münchenben, 48-ban Bad Wörishofenben és 49-töl Angliában fogom toliammal a közt szolgálni. Pedig így lett. Szinte öntudatlanul soroltam be az emigrációs magyar írók sokszor rongyos, sokszor törődött, éhező, nyomorgó, de megtörhetetlenül lelkes, kötelességtudó és valóban hivatása magaslatán álló gárdájába, mert a hivatásérzet és a kötelességtudat a napi gondokat túlharsogva arra figyelmeztetett, hogy a régi olvasóközönség idegenbe szakadt tagjainak most százszorta nagyobb szüksége van a munkámra, mint volt esetleg otthon. Igen, a kötelességtudat parancsolta, hogy — legtöbbször a legcsekélyebb önhaszon nélkül is kollégáimmal harcoljunk messzi idegenbe verődött kis magyar nyáj körül leskelödö rémek: a szétzüllés, beolvadás, széthúzás, testi-lelki nihilizmus ellen. S amikor a darabjaira hullott Németországban Sodorna és Gomora erkölcsei lettek úrrá, mi, mint a nemzeti lélek örök virrasztói, töretlen erővel és idealizmussal álltunk mindenkor sorsrendelte vártánkon. Egyetlen politikánk és irányvonalunk volt csupán: a testvéri szeretet; egyetlen törvényünk a nagy törvénytelenségben: a keresztény erkölcsiség. Munkahelyünk nem fényes, pazar kényelmü szerkesztőség volt többé, de fagyos padlásszobák, huzatos baraképületek, kietlen tömegszállások, vagy homályos bajor parasztszobák. Innen irtunk Szépet, Reményt, Jövőt, Tudást és Hitet azoknak, akik ugyanúgy padlásszobákban, barakokban és parasztházakban laktak, mint mi. Sokan kihulltak a sorainkból, de helyükre mindig álltak mások, sőt e 19 év alatt még egy tehetséges kis utánpótlás is nevelődött ki. Elmondhatjuk, hogy a magyar irodalom ebben az emigrációban hőskorát éli és termékei, eredményei majdan az egész nemzet részéről nagy megbecsülésben fognak részesülni. A hontalanná vált magyar értelmiség és írógárda valóban minden tudását latba vetve harcol nemzeti jogainkért, fennmaradásunkért, szellemiségünk színvonalon tartásáért és továbbfejlesztéséért. Ha a módszerek és elgondolások különbözők is, a jóakarat és a cél közös. Csak munkálkodjunk fáradhatatlanul, a jó Isten biztos megérleli vetéseinket! Az emigráció nem könnyű életiskola, az bizonyos. A hontalanság kollektív nyomorának ezernyi pókhálószála úgy gúzsba köti a bujdosót, hogy férfi legyen a talpán, aki lélekben, becsületben, ideálokban töretlenül tudja átmenteni magát egy boldogabb jövőbe. Hosszú vándorlásaim során magyar véreimet kevés kivétellel mind ilyennek ismertem meg. Az európai Bábelben, Németország nyugati zónáiban mintegy 23 nemzet hazát- és talajtvesztett fiai keringenek, de akikről a megszálló hatóságok effektive nem gondoskodnak, a legsötétebb bűnök mocsarába süllyedtek. A legtisztábban, legtöretlenebbül, legreménytelibben, legalkotóbban és legküzdőképesebben mindezideig a magyar állt. — De meddig? — kérdezem aggódva. Elvágva a legelemibb életlehetőségektől, tudatosan kizárva a közsegélyezésekből, penészes padlásszobákban és szénapadlásokon, jégverem felett, kifogyva az utolsó értéktartalékokból is (már akinek volt), szinte megbélyegezve hontalansága miatt — meddig birja még ez a
