Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1964-04-01 / 2. szám
MAGYAR CSALAD 3 Soltész Ilona: DIÓSZEGHY TIBOR: ANYA ÉS FIA Mindennap látom őket az egyetem folyosóin. Szinte hozzátartoznak már az előadások légköréhez. Az Anya, törékeny alakjával, melyből mégis időtlen erő látszik sugárzani, ahogy. a. tolókocsi mögött lépeget, és tolja a fiát teremről-teremre. Egy beszélő és lélekző lényt, melyei csak az Anya végtelen szeretete nevezhet, s az Anya simogató pillantása láthat emberi lénynek, amire a „gyermek“ elnevezés rászolgálna. A fiú maga egy torzó. I.ábai térdben végződnek. Kézfeje, mely csak erőlködve tartja a ceruzát, mint egy fuldokló ama jól ismert szalmaszálat, nyomorodon,. Abnormális méretű feje mélyen beágyazva ül vállai között. Szinte úgy tűnik, mintha ez a fej uralná az egész testet. Mindazt, ami rajta emberi. S amikor néha-néha megszólal, a hang bugyborékolva tör elő a torkából, mintha minden foszlányát emberfeletti erővel kellene előbányásznia. A szeme az egyetlen, mely nem üt el környezete normális hátterétől. Bársonyos barnaságában lemondás, gyanakvás és kimondhatatlan életéhség kergetőznek, mint hangtalan villámfényei egy távoli zivatarnak. Sokszor az az érzésem, hogy az Anya árnyéka nélkül elviselhetetlenné válna számára az a világosság, melyet a tolókocsi körül tomboló egészséges élet áraszt magából. A napbarnított, atléta testű férfiak serege, s a tarka-barka ruhás, széptestű lányok szineldorádója. Aktatáskáját görcsösen magához szorítja, mint egy kincset, mint, egy absztrakt világot, mely hétköznapjai számára még élettér maradt. A tudományok bizarr világát, ahol a betűk és a holt szavak birodalma kezdődik. Egy világ, melyben lényegtelenné törpül a külsőség minden talmi dísze, ahol egyedül a szellem uralkodik. Kocsijával fennmarad mindig az utolsó padsorok szegletén, mintha holtteret keresne, ahová csak elvétve jutnak el a pillantások. S ha olykorolykor nem róna ceruzájával kusza sorokat, az előtte nyújtózó irkalapra, azt hihetne az ember, hogy egy viaszfigurát toltak be a terembe valamelyik panoptikumból. Az Anya, ő és a kocsi szétválaszthatatlan árnyékot képeznek az egészségesek sugárzó fénykörében. Csak az Anya árnyéka mozdul néha-néha, hogy szerető mozdulattal egyenesre simítsa a fia lábán a takarót, s íróképes helyzetbe tolja a félrecsúszott irkalapokat. Talán sohasem láttam még ilyen női arcot. Legfeljebb a templomi freskója szentjeinek arcáról világít még ehhez hasonló viszfény, de még ezek mögül is hiányzik az eleven tűrés valósága. S ha a pillantások csókolni tudnának, bizonnyal mindennap csúközön alá temetödnének azok a törékeny kezek a tolókocsi támlája szélén. Mindannyiónk szeméből, akik nap-mint-nap tanúi vagyunk az anyai szeretet eme felülmúlhatatlan csodájának. Anya és fia. Két külön világ talán, melyet mégis keretbe foglal a hús és vér örök misztériuma. Két modern nobilison egy fájdalomból és beletörődésből nőtt magányos szigeten, nliová hiába indulnak hajók az egészséges kacagás vitorlái alatt, mert számtalan a láthatatlan szírt, melyek csak az ö árnyhoz szokott szemük sugarában válnak láthatóvá. De ki tudja, az életöröm mely véglete a maradandóbb? A miénk-e, avngy az övék, A boldogságnak az a formája, melyet a mi formaérzékúnk nem képes kitapintani, mert érzéketlenné tette az, egészségeseknek pillanatokból táplálkozó öröme? S talán vétkes gondolat a részemről, ha megköszönöm a sorsnak, hogy láthatom őket. A napok sok jelentéktelen órájában, melyek különben oly magátólcrthetődönek tűnnének az ép test ritmusos mozgása közepette. Hogy tapinthatom jelenlétüket csak fényhez szokott szemem vaksi pillantásával. Hiszen futó árnyéknak is kevés az a némely borongás, mely életemen eddig átszaladt, ha azokat az ő árnyékuk mércéjével mérem. Anya és fia, mint messze kimagasló pólus hétköznapjaim közepette. Naponkénti néma csodálat mindkettőjük felé. A belőlük sugárzó fény felé, melyhez képest a mi életünk fénye gyertyaláng csupán, mely füstölve ellobban, ha a gyertya csonkig égett. Míg az ö fényük világítani fog akkor is, mikor testüket már régen befedte a mult. Mint a ködös messzeségben világító csillagok fénye, melyek évezredekre túlvilágítják halálukat. .. a fejükben mi volt? Arról is hallgatnak majd a leletek. Még ez a szerencse! KALAPOK Tagadhatatlan, hogy a női kalapok tervezői kifogyhatatlanok az ötletben. Volt már cseré]), palacsintasütő és fazékformájű kalap, azután jött a méhkas tollal, vagy virágszirmokkal borítva, s pillanatnyilag a veder van műsoron. Különös, hogy az ötleteket, s a tervezéshez szükséges ihletet mindig a háztartás berkeiben keresik. Lassan valamennyi háztartási, sőt háztájéki felszerelés sorra kerül. E- lüször kirántották a konyhaszekrényt es a modellek részére sorra vették a különböző formájú edényeket; most a seprős-szekrényen van a sor. A minap láttam egy nőt, szabályos tol 1- seprö volt a fején. A seprősszekrény után a kutatók most a kamarába is betévedtek, még hozzá régi falusi kamarába. Valamelyiküknek eszébe jutott falun eltöltött gyermekkora, aínikor még háznál dagasztották a kenyeret és azt „szakajtóba" tettek kel ni. „Szakajtó!“ Milyen regi, ritkán előforduló szó, az új generáció már nem is ismeri. Nos, a szóbaníorgó divattervező már nyilván nem mai gyerek és ötlet után kutatva eszébe jutott a szakajtó és felhasználta modellnek. A napokban egy elegáns divathölgy fején láttam egy ilyet: körbe gazdagon csipkével díszítve. Igen épületes látvány volt, — bár nekem régi kukoricaháncs-köntösében — mitagadás — jobban tetszett! De bármennyire ügyesek és leleményesek is ezek a tervezők, mégis aggódva gondolok arra, mi lesz, ha egyszer kifogynak az ötlethői és a divathölgyek majd nem tudnak mit a fejükre tenni. A szegény kalapgyárosok is éhenhalnak, — még rágondolni is rossz az ilyen ínséges állapotokra. Hogy mjudez minuél ké sőbb következzék be, néhány új elgondolással sietek a segítségükre és közlöm, hogyha kifogynak az ötletekből és úgy érzik, nincs tovább, nincs több tipp, nincs több kalap, gondol janak arra, hogy lavór és weidling még nem volt — az még jöhet. Vidám dolgok ezek, mégis elfog a szomorúság, ha arre gondolok, hogy egyszer ezeket a kalapcsodákat is kikezdi az enyészet és mind elvész az utókor számára. Ha úgy cca. 2000 év múlva a Bölcsek-korának régészei kiásnak minket, — nem találnak majd női kalapokat. Nem fogják tudni, milyen magas művészi Ízléssel és milyen hihetetlen fantáziával rendelkeztek ennek a kornak a divathölgyei és még csak sejteni sem fogják, hogy mi volt a fejükön. Hogy
