Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
____K 7M__________ W egész idő alatt jött az égből az áldás. Általában ötszáz sorsjegyet bocsátottunk forgalomba, s a szerencsések a szemük előtt készült képekből nyerhettek. Hétnyolc festő akvarelljeit sorsolták ki délben a kiállítási teremben. A munka tíztől tizenkét óráig tartott. A város aprajanagyja a Tisza-parton volt, míg a művészek dolgoztak. A közvetlen élmény ihlette képek a zentai lakószobák megbecsült díszei lettek. A Tisza kapcsolatot teremtett az alkotó és a közönség között. Tisza 1970 címmel június 15-én 19 órakor kiállítás nyílik. A képek jutányos áron megvehetők, s az összegyűlt pénzt az Alsó-Tisza-part lakóinak juttatj ák. A művésztelep vezetősége gyorspostával hívta meg a festőket, akik június 6-án és 7-én tartózkodtak a városban. Mennyire megváltozott a Tisza-part képe! A megdöbbenés megállította az ecsetet a kezükben. Az a Tisza-parti asszony, aki egy nyáron hallal és tejjel kínálta meg a dolgozó Kerac házaspárt, riadt szemmel tekintett a folyó felé. A művészi élmény nemcsak szelídségből táplálkozhat. A roppant elemi erő látványa keményen vésődik a művész leikébe. Aztán kivetítődik a kép a papírra, vászonra. Milyen furcsa érzések kavarognak az emberben! A veszély megfélemlítő és az erő fölemelő érzései különös ötvözetté egyesülnek. Két esztendővel a nagy árvíz előtt, a Tisza témára rendezett kiállítás alkalmával vetettem papírra néhány sort a folyóról. Úgy érzem, hogy az írás ide kívánkozik: „A Tisza-parton eltöltött gondtalan gyermekkor emlékei tartanak fogva? Az ifjúság gesztenyevirágos tavaszestjeitől nem tudok szabadulni? A rekkenő hőségű nyarak lubickolása jut eszembe, amikor a M Tiszára gondolok? Talán mindez, talán több is. A Tiszától nem lehet szabadulni, a Tisza visszahúz. Pedig annak, aki évtizedeket tölt partján, természetes, hogy a folyó hozzásimul a város egyik széléhez. Mégsem válik megszokottá a kép. A víz és a part mindig új élményt kínál. S ha magunk nem vagyunk képesek a szépségek meglátására, segítenek az írók és festők. Thurzó Lajos, Stevan Raičković és Fehér Ferenc szavai dédelgetik a folyót, s a művésztelep alkotói örökítik meg. A Tiszának mindent megengedünk, mint pajkos gyereknek. Apáink akkor sem haragudtak rá, amikor harminckettőben a part kis házai előtt hablábolt, szegény családok hajlékát akarta elnyelni. Nem feddjük meg nyaranta, amikor emberi áldozatokat szed. S nem zúgolódik a halász, ha zsákmány nélkül tér vissza. Tavasszal szőkeségében gyönyörködünk, s az elárasztott erdőben csónakázva mélyen magunkba szívjuk a virágzó fűzfák illatát. Nyáron a sima tükrön pihen meg a szem, és a selymes vízben frissül föl a test. Ősszel a part menti fák sáiga és barna színei nyújtanak pompás látványt. Télen az úszó jégtáblákat figyelve merengünk el. Lírai folyó a Tisza. Sokan megénekelték, sokan megfestették, s mindig gyöngéden közeledtek hozzá, mint a szerelmes ifjú törékeny, szőke kedveséhez.” A MŰVÉSZTELEP ARANYKORÁNAK nevezte Konjovié 1953-at. Mások szerint az aranykor nemcsak egy évig tartott. Nézzük hát, mi történt a második esztendőben! A meghívottak jegyzéke kibővült. Az alapítókon kívül meghívást kapott még hat festő: Stojan Trumié, Petrik Pál, Boško Petrović, Zoran Petrovié, Hangya András és B. Szabó György. Az alapítók és a felsoroltak közül az első négy egyidejűleg, július első felében tartózkodott Zentán. B. Szabó előbb volt itt, Hangya meg csak a hónap végén jelent meg Ács unszolására, ő nem is állított ki az őszi közös tárlaton. A művészek tartózkodási helye a városi fürdő lett. Itt helyezték el őket, a fürdő kertjében vitatták meg a képzőművészet kérdéseit, s a munka befejeztével sorra járták a szobákat, és „ellenőrizték” a napi „termést”. Nagyon őszinte, olykor kemény bírálatot mondtak egymás képeiről. De soha senki sem sértődött meg. Kilenc festő ült egy napon a fürdő udvarában az ebédre várva. Bosán, a csípős humorú festő ismét szóba hozta a tizediket, akit aznap vártak. Már reggel is emlegette figyelmeztetvén társait, hogy óvakodjanak minden ellenvetéstől, mert hirtelen haragú emberrel találják szemben magukat. Néhányan ismerték a tizediket, ezek hallgattak. Aztán „lupus in fabula”, nyílt az ajtó, s lassan, szégyenlősen közeledett valaki a csoporthoz. A csodálkozó szemek előbb rá, aztán Bosánra meredtek. Petrik Pál volt az érkező, aki festőkörökben a „világ legjobb” embere jelzőt kapta. A tíz embernek vezér kellett. Konjovié állt az élükre. Diktálta a munkaütemet, irányította a beszélgetést. Vezetett és lelkesített. Nem volt túlságosan kíméletes. Egy este Zoran Petrovié képeit nézegetve bólogatott, aztán megjegyezte: „Jók, de nem aludnék velük egy szobában.” A kirándulások és képbemutatók egymást váltották. Az utóbbiból kettő is volt, az egyik az előző évihez hasonló beszélgetés, a másikat ünnepélyes zeneműsorral kötötték egybe. A Közéleti és Művelődésügyi Dolgozók Klubjában százhúsz ember jelent meg. A művészetkedvelők tábora egyre sokasodott. A képzőművészet iránti érdeklődés rohamosan terjedt. A Táncsics J H1H B
