Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
Mihály Szakszervezeti Művelődési Egyesületben megalakult a Műbarátok Köre. Ács József festőművész és a rajztanárok vezetésével hetenként kétszer dolgoztak az amatőr festők. A művészetkedvelők Belgrádba jártak kiállítást nézni. A múzeum reprodukciókat szerzettbe. A Zentai Művésztelep szinte a megalakulással egyidejűleg kezdte nevelni a közönséget. Ez a törekvés végig jellemzi a művésztelepet. Kár, hogy a nevelőmunka nem volt még rendszeresebb, szerteágazóbb. Tíz ember, tíz művész együtt. Lendület és magasba törő lelkesedés. Aranykor. Idézzük Konjovié akkori szavait: „Az eredmények kétségkívül jelentősebbek lesznek a tavalyiaknál. Lassan kibontakozik a telep rendeltetése is előttem. Innen kell kiindulni új festészetünknek. A célhoz vezető utakat - úgy látom - jól választottuk meg... Olyasmi ez, mint amiről már Van Gogh is álmodott... Felfogások és nézőpontok, módszerek és temperamentumok hatnak itt egymásra, s ettől nem kell elzárkóznunk. Szabadon, minden kétely és fenntartás nélkül kell alárendelnünk magunkat egymás hatásának. Erős tehetségnek ez csak javára szolgál, hiszen az erős festői egyéniség úgyis megtalálja a maga egyéni útját, úgyis le tudja szűrni azt, amivel gazdagíthatja, szélesítheti skáláját, ami egyéni fejlődésének leginkább megfelel. Aki pedig nem tudja levetni magáról más hatását, aki rabja lesz idegen, neki nem megfelelő befolyásoknak, az megérdemli a sorsát, abból úgysem lesz festő. Ettől azonban nem kell tartanunk, a fiataloknál sem...” A második kiállítás szintén a Zentai motívumok címet kapta. A táj még mindig inspirált, a képek a város utcáin és a Tiszán keletkeztek. A tárlat a Városi Múzeum helyiségeiben nyílt meg, aztán Óbecsére, majd Zomborba került. A Zentai Művésztelep az óbecseieket arra ösztönözte, hogy saját telepük szervezéséről beszélgessenek. A következő években már ők is hívtak képzőművészeket. Bizonyára nem tűnik dicsekvésnek, ha Zenta ösztönző hatását említjük. S ha már itt tartunk, egy igen érdekes kezdeményezésről is szólhatunk. Zentán 1953 júniusában elhatározták, hogy a művésztelepre zeneszerzőket is hívnak. Júliusban Tóth Antallal és Krombholz Károllyal vettük föl a kapcsolatot. Nem alkotómunkával foglalkoztak ugyan, hanem a Zentán gyűjtött népdalokat nézték át. Aztán feledésbe merült minden. Az első népdalgyfljtemény is csak 1962-ben jelent meg. Egy másik művésztelepre pedig még később hívtak zeneszerzőket. A művészek a tájat festették. De szinte kivétel nélkül kifejezték azt a kívánságukat, hogy a következő évben biztosítsunk lehetőséget az ember festésére is. A SZERVEZŐK komolyan vették feladatukat, talán komolyabban is, mint kellett volna. Persze könnyű igazságot tenni ennyi év után. A szervezési buzgalom eredményeket hozott, és viharokat kavart. Az előző esztendő kiállítási anyagát még ősszel megtekintette az óbecsei közönség, s Óbecsén már akkor elhatározták, hogy a zentai példát követve ők is művészeket hívnak meg. 1954 elején a tárlat továbbment, s betört a központokba. Előbb Újvidéken, majd Belgrádban került sor a zentai motívumok bemutatására. A betörés azonban nem járt nagy zajjal, különösen a fővárosban nem. A sajtó éppen csak tudomásul vette, apró hűt közölt róla. Belgrád, pontosabban a város képzőművészeti életének vezetői a későbbi kiállításokat sem ölelték túlságosan a keblükre. Zentán viszont forró volt az 1954. évi nyár. Tíz festő tartózkodott a városban. Az előző évi vendégek közül néhányan elmaradtak, helyettük újak jöttek. Á festők dolgoztak, a művészetkedvelők meg figyeltek, véleményt alkottak, sőt beleszóltak! Július 20-án vagy 120 ember tolongott a klubban. A kérdések lassan véleménnyé váltak, s a levegő igen forró lett. A központi kérdés természetesen az érthetőség volt. A későbbi nagy visszhangzás idején aHídban a következőket olvashatjuk: „A képbemutatón nem csak az tűnt ki, hogy az elmúlt három esztendő alatt hatalmasan megnövekedett az érdeklődés a képek iránt, hanem az is, hogy az emberek - egyre többen - állást is foglalnak a festészettel szemben: eszmeileg, világnézetileg osztályozzák önmagukban a képeket és a festészetet, mint olyasvalamit, ami immár részévé vált mindennapi életünknek, és amivel szemben meghatározott követelé’ seket támasztanak.” Micsoda naivság! A művésztelep működésének harmadik esztendejében a közönség már világnézetileg osztályoz! De az utókornak tudnia kell, hogy mi akkor hittünk ebben. Az ötvenes években semmit sem tartottunk lehetetlennek. Kiragadunk még egy idézetet: „A legutóbbi képbemutatón a festészettel szembeni állásfoglalása keretében a zentai közönség világosan és félreérthetetlenül szembeszállt az elvont festészettel és - mint a »művésztelep« tulajdonképpeni mecénása-kijelentette, hogy olyan festészetet kíván, amelyet megért, és amelyben fel tudja ismerni saját életének művészi visszatükröződését.’Tttmár jobban megközelítjük az igazságot: a néző érthető képet kívánt-akkor is, azótais. A
