Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
hat a művész, amikor még friss az élménye. De amint azt mondjuk, hogy élmény, máris háttérbe szorítjuk a bizonyító jelleget. Évekkel később, amikor a művész műtermébe zárkózott, s szinte kerülte a természetet, szívesen emlegettük azt, hogy az első években főleg rögzítették a valóságot. Nem a táj és az ember közvetlen élményét hiányoltuk lelkünk mélyén? Szeli István hosszabb beszámolót írt a Magyar Szó ban a tárlatról: „Konjovic képeit szemlélve értjük meg a képzőművészet szó igazi jelentését. Nála teljesedik ki a szó értelme, eredeti, ízekre szedett jelentése. 0 valóban képezi, alkotja, újjáteremti a tárgyat. A látott dolgok, a szemlélt külső világ Konjovic teremtő képzeletében új színt, merészebb és határozottabb formát nyernek. A valóság elemei csak emlékeztetőül szolgálnak képein, ezeken kívül mindent saját lelki anyagából épít fel..A hat művész tárlata pontot tett az első év munkája után. Izgalmas, túlfűtött volt a nyár Zentán 1952-ben. Sic itur ad astra! Herceg János aHídban ír az újszülöttről és az első kiállításról. Érdemes idéznünk néhány sorát! „Bizonyos, hogy ha egy művésztelep létesítésének gondolata másutt merül fel, ha ezeket a festőket mondjuk Palicsra vagy Zomborba hívják, vagy akár a Duna menti Gombosra azzal, hogy tartózkodási költségeiket hivatalos részről fedezni fogják, éppúgy összeverődött volna vagy hat festő. De sajnos a művészet ilyen megbecsülése s ennyi áldozatkészség egyelőre csak Zenta részéről nyilvánult meg. És ha szabad hinni benne, hogy az idei nyár csak kezdet volt, hogy ezután már minden évben rendszeresen megjelennek a Vajdaságban élő és innen elszármazott festők a Tisza-parton és a romantikus zentai utcákon és tereken, úgy az nemcsak Zenta kulturális élete, de az egész vajdasági képzőművészet szempontjából is igen nagy jelentőséggel bír majd.” A festők, az alapító művészek másként nyilatkoztak, ők azt állították, hogy Zenta kolorisztikusabb, témában és festőiségben gazdagabb sok más vajdasági városnál. Konjovic még tovább ment; kijelentette, hogy száz évig volna mit festenie városunkban. A művésztől ne követeljünk objektivitást, az alkotót elragadják a hangulatok. De ez a túlfűtött hangulat valamiből mégiscsak táplálkozott! Mi, zentaiak mindenesetre elhittük, amit a művészek mondtak. A mi szemünk előtt is kezdett színesedni a város. A kacskaringós utcákat, a szabálytalan kis tereket, a rakpart gesztenyefáit csodálni kezdtük, s leráztuk magunkról a megszokottság közönyét. Megállapítottuk, hogy Zenta objektiven is festői, s hogy különleges atmoszféráját a víz kölcsönzi: ez köti össze a tárgyakat, ez oldja föl keménységüket, ez teszi a várost festőileg értékessé. Csupa szubjektív megállapítás ! Az eredmény mégis nagyon valóságos: birtokunkba vettük a várost, és kezdtük megismerni önmagunkat. Szerencsés véletlenek és kiváló adottságok összjátékáról lehet szó. A TISZÁT nem kellett felfedezni a zentai ember számára. A művészek megcsodálták ugyan a folyót, de ezen az itt lakó ember csak boldogan mosolygott, mint mikor kedvese szépségét mások is meglátják. A Tisza-parti emberek, ahogyan Ács megfigyelte, nem tudva, miért, de mindennap kijárnak a folyóra, és a víz felé, a semmibe néznek. Valamilyen megfoghatatlan erő, meghatározatlan szépség sugárzik a szelíd folyóból. A Tisza megfogja, és nem engedi el az embert. A festők maguknak fedezték fel a Tiszát, bennünk csak elmélyítették a folyó iránti vonzalmat. A művésztelep első kiállítását tiszai motívumoknak is el lehetett volna keresztelni. Az ötvennyolc képből harminchét a folyót vagy a partot ábrázolja. Konjovic kompot és dereglyét festett, Maksimovié Tisza-partot, Bosán partrészletet. Ács már régen barátságot kötött a folyóval. A Tisza új és tartós rabja Nikolajevié lett. A lírai alkat találkozott a költői tájjal. A víz intim hangulata sugárzik finom akvarelljeiről. A tus apró foltjai között üresen hagyott papír a folyótükröt csillogtatja meg. Bensőséges élmények áradnak képeiből. A festő a Tiszáról vall ecsettel és tollal. A Tisza később is, minden évben jelen volt a művésztelep életében. Motorcsónakkal indultunk Adorjánra és Kanizsára a festőkkel, később az írókkal is. Gyalog ugyan előbb odaértünk volna, de ez volt az igazi kirándulás. Csak észak felé berregtünk, mert tudtuk, hogy lefelé a víz is elhoz, ha meghibásodik a motor. S milyen szertartásosan léptek az állványokkal felszerelt festők a komp padlójára! Feszült a drótkötél, s az ormótlan tákolmány lassan közeledett a bánáti part felé. A virágmezők élményével és a csókái pince borával telítődve kerültünk vissza. Felfedeztük „a világ legjobb borát”. A folyó lágyan simogatta a testünket, és alkotásra buzdította a lelkünket. A képek szaporodtak, s 1961-ben tematikus kiállítást rendeztünk Zentán, majd Újvidéken. 1968-ban a zentai és az óbecsei telep anyagából válogatott Tisza című tárlat vándorolt. Az ötletekben gazdag Ács kezdeményezte a tiszai akvarellfestést. Hatvanhatban rendeztük meg az elsőt, hetvenkettőben a harmadikat - ez utóbbinál esővízzel készültek a képek, mert
