Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

kezetesen ésszerű egyszerűsítésében és geometrizálásában valósul meg.

Ha a festőtelep nyitányát jelentő éveket a tájfestészet fémjelezte, és maga Zenta tájrészleteinek voltak szentelve, az ötvenes évek második felében jelentkeznek a más irányú érdeklődés jelei. A „klasszikus tájkép” betöltötte szerepét - felszabadította a művészeket a szoc-realista elkötelezettség nyomása alól, meghatározta a képen belüli mediális paramétereket, és szélesre tárta az autentikus festői kifejezésmód térbeli lehetőségeit. „A tárgyakra való optikai támaszkodás az expresszionista interpretálás mellett fokozatosan háttérbe szorul, a művész érdeklődése pedig erősen maga a képzőművészeti forma, a magától való képzőművészeti nyelv felé fordul”9 - jegyzi fel meggyőzően és a személyes tanúságtétel erejével Bogomil Karlavaris a vajdasági kolóniákról szóló egyik tanulmányában.

A tájfestészet a hatodik évtized második felében jelentős átalakuláson megy át. Milan Konjović Senta varos [Zenta város] című, 1956-ban készült képén jelzi ezt a változást - körvonalait és erőteljes színvilágát felszabadítja a motívum iránti elkötelezettség alól, figyelmen kívül hagyja annak faktográfiáját, és kifejezetten a dinamikus vonalvezetésnek és a színek erejének autentikus hatására alapozott izgalmas festői látványt épít fel. Másrészt Milivoj Nikolajevié, aki örökre a Tiszának és partjainak szentelte magát, felbontja a rajz hiteles szerkezetét, és önállósítja a vonal, a vonalka, a pont határát, egyidejűleg kiírva a művész szívének felindulásával kiváltott izgalmas „kardiogram-feljegyzéseket”. Ács a táj elemzésének engedi át magát, a képzőművészeti elemek autentikus elsőbbségére egyszerűsíti a ké-2

pen,Orpheusz^{\951), dekülönösenA tér (1958) témájára készült képsorozata teljesen az absztrakt felfogást tükrözik. Az absztrakcióhoz közelednek Zenta többi látogatói is. Képeiken a zentai motívumok lassan eltűnnek, és csupán valamely csillámló visszfényként ismerhetők fel, de még inkább mint valami kivételes légkör visszhangja vagy egy sajátos „genius loci”, amely Petrik, Zoran Petrovié, Faragó, Ankica Oprešnik, Kerac, Sáfrány, Maksimovié, Szilágyi, Benes és mások akkor keletkezett képein él.

A hatvanas évek folyamán a zentai kolónia résztvevői körében fokozott érdeklődésjelentkezik az anyag és anyagi iránt a képen. Első pillantásra figyelmet keltő tény, hogy egyidejűleg a belgrádi körülmények között is megjelenik egy informei, amelyről Lazar Trifunovié megállapítja, hogy „sötét tájakról, az elidegenedésből és a pesszimizmusból”10 érkezett. A vajdasági anyagfestészet (amely mégsem a kolóniái munka autentikus terméke, mert mindenekelőtt műtermi elfoglaltságról van szó) tájfestészeti alapon jön létre. Ács, Petrik, Benes, Kerac, Blesié, Sáfrány, Faragó, Vrsajkov a képen a materiális üledékhez a szín- és anyagrétegek szedimentálásával jutnak el egy tájrészlet festése közben. Minthogy ez a motívum főleg „vajdasági táj” és ambiente, mellyel kapcsolatban nem beszélhetünk az urbánus légkörrel immanens, elidegenülési problematikáról, világos, hogy nincs helye az informelisztikus álláspont autentikusságára vonatkozó megállapításnak. Egy teljesen sajátságos jelenségről van szó, amelynek azonban megvan a kortárs vajdasági képzőművészeti folyamatok fejlődése szempontjából értékes autentikussága és jellegzetessége.

51-----------------------Mind a zentai kolónia festőinek az esetében, de úgy tűnik, az egész vajdasági festészetben is a tájnak kivételesen összetett szerepe van. Először is az ötvenes évek elején védelmező, amikor is táji tematika forszírozásával őrizte meg a kép dignitását és a festő integritását. A táj másik jelentős szerepe kezdeményezői, mert valójában a „vajdasági táj”-ból fejlődnek ki mind a későbbi fordulópontok és változások (az absztrakció, az anyagfestészet, a geometrizálás stb. irányában). A tájhoz azonban bizonyos balvégzet is fűződött. A vajdasági táj látványához való örökös kötődés bizonyos módon elkötelezte és korlátozta a festőket, így - legalábbis a vajdasági kolóniákon - nagy óvatossággal kell közelítenünk a kép absztrakciója, az informei és a geometria problematikájához. Az ötvenes és hatvanas évek vajdasági festészete- egyes opusok kivételével - nem éri el említett elképzelések „tisztaságát”, mert örökké felismerhető marad a tájfestészeti és tárgyi alap, a tájhoz és légkörhöz való szinte relikvikus elkötelezettség, valamilyen örökös adósság a szülőföld, a „meggyökerezettség” iránt, amelyről szövegeiben Béla Duránci ír, méghozzá a vajdasági művészet történetéből és jelenéből felhozott számos „eset” kapcsán.

Ilyen jellegzetességeik folytán a vajdasági festők - legalábbis a jugoszláviai nagy tárlatokon való bemutatkozások alkalmával - nem szerepeltek a festészetünket átfogó egyes, akkor újítói törekvések autentikus képviselői között. Biztosítva azonban az időbeli távlatot, valamely szintetikus retrospektív áttekintés során szólhatunk a vajdasági festészet sajátosságairól, amelyek kiegészítik a jugoszláv művészeti korszerűség és autentikusság mozaikképét.

•I