Burány Béla et al.: Száraz kútgém, üres válú. Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén - Zentai füzetek 8/B. (Zenta, 1966)

Jegyzetek

li—114. A szakirodalom s a néprajzi közlemények jobbára híjjával innak az altatókra vonatkozó közleményeknek. A M.N.T.-Gy. is indössze két altatót közöl. Abból egyik rögtönzés.

A közölt 14 altató lazán három csoportra osztható: a dailamáan, vagy szövegében vallásos jellegű, olykor temploma énekből erep, vagy éppen egészében innen vett dallamon énekelt altatókra; a ágtönzésként ható, sokszor laza szerkezetű altatókra, s a valószínűig polgári eredetű, felsőbb társadalmi rétegekből jött dalocskákra. 1 viszonylag könnyen összegyűlt itt közölt anyag, halványan bár, e mégiscsak fényt vet az izgalmas kérdésre: hogy is altattak s alatnak erre a mi vidékeinken?

Mint ahogy a saratoknak a paródiái (legalábbis részletekben)

na is jobban közszájon forognak a siratóknál, az altatókhoz is könyíyen kapcsolódnak tréfás tartalmú szövegek. A harmincas-negyveíes években terjedt el az ifjúság-, azaz majdnem gyerekszámba nenő apát figurázó:

Csi-csis, baba, ten-te,

A — pu — ka le - — ven-te.

Altatók után kérdezve ezt több ízben nem mint csúfolódó fornát kínálták gyűjtésre.

Pádén egy koszorú fiatalasszonyt faggatva a következőt jegyeztük le:

i.Tuiggya, régénn az úgy vót, hogy az embernek nem szabad vót a fiatalasszonyhoz fekünni, mékcsak a gyereknek ki nem nyőt a foga. Osztakkó úgy altattak, hogy:

Ör-dög búj-jon a -pádéba,

Mé nem néz má a szád-ba?!

197