Dávid Lajos (szerk.): Nagybánya és környéke - Bányavidéki kalauz 10-11. (Nagybánya, 2020)

Tartalom

200

NAGYBÁNYA ÉS KÖRNYÉKE

KIRÁNDULÁSOK

A ROZSÁLYRA ÉS AZ IZVORÁRA

Bárhonnan és bármikor is pillantjuk meg a Rozsály széles hátát, Petőfi hallhatatlan sorai lüktetnek felénk:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.

Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takard el a bérei tetőt.

Ez a „bérei tető” és környéke vonzotta és vonzza ma is a nagybányai kirándulókat. Erről a hegyünkről két évszázaddal ezelőtt ezeket írta Szirmay Antal: „A magas Rozsályi hegyen kristályszínű források több kútfőkből erednek; e mellett a tetején oly tágas mező fekszik, hogy annak a térségén több ezrekből álló tábor elférne, s ezenkívül oly kövér és termékeny, hogy a juhoknak rajta legelő nyájai szüntelen növő zsíros füveit alig emészthetik meg”. Csaknem egy évszázaddal ezelőtt pedig Siegmeth Károly ezeket közli a Rozsály „laposáról”: „Nagy kiterjedésű. Hossza kelet-nyugati irányban kb. 2 km, szélessége észak-déli irányban 1 km”. Ezen a hegyháton „nincsenek boróka bokrok, sok a fekete és vörös áfonya”. Tréger Lajos szerint: „... a fennsík 2000 katasztrális holdnál nagyobb terjedelmű... melyet dél és délnyugatról tornyos sziklaorom, s az ezzel átellenben levő lejtőt szálas bükkerdő szegélyezi... valahányszor ide jövünk, mindig friss, új színeket fedezünk fel. Minden évszakban más-más színpompa. Más a júniusi hajnalpírban, ha sikerül kifogni, s a tetőről végignézni egy napfelkeltét. S más, ha a júliusi ködtengerben úszó távoli vidék végtelenségébe merülhetünk a napsugaras tetőről. Amikor az alant elterülő felhős tájakon habfehér felhőhullámok tornyosulnak. S más, amikor tél idején végigsétálunk