Dávid Lajos (szerk.): Nagybánya és környéke - Bányavidéki kalauz 10-11. (Nagybánya, 2020)
Tartalom
NAGYBÁNYA ÉS KÖRNYÉKE hűsítő ernyői alá, érdemes betérni a régiségkereskedésbe, amely az egyik földszinti helyiségben működik. Könyveket és nyomtatványokat, népi használati eszközöket, fazekasmesterek agyagedényeit, szőtteseket, műtárgyakat és festményeket egyaránt árusítanak itt, de ha nem vásárolnánk, csak tájékozódni szeretnénk, akkor is szívesen útbaigazítanak bennünket magyar tulajdonosaik. Következő jellegzetes épületünk, a „kontyos ház” (3. szám), amelynek valamikor talán szentképet, vagy szobrocskát védő oromdísze valószínűleg a város szász alapítóit idézi. Érdekes, hogy a környékbeli egyszerű bányászházak is hasonló stílusban épültek, a régi Nagybánya hangulatát idéző festményekről is ugyanez a „konty” köszön vissza. Az épület előtt a közelmúltban szökőkút épült a város megrendelésére. Vöröses kőből készített sekély medre Nagybánya címerét formázza: középen Szent István, körben tölgyfaágak, jobb- és baloldalán egy-egy bányász alakja látható. A város védőszentjének eredetileg dombomra mintázott alakja a magyar királyi jelképeket, a koronát, jogart és országalmát is magába foglalta. A kút elkészültét követő román sajtófelháborodás nyomán azonban - a latin nyelvű körirat igazát megcsúfolva, miszerint „a polgárság egymás iránti szeretete a város legnagyobb erőssége” - Kádár Károly nagybányai szobrászművésztől visszavonták a jóváhagyást, majd több hetes huzavona után felszólították a pályadíjas műalkotás átalakítására. Az alkotás körüli bonyodalmak következményeként (a hivatalos átadás elhúzódott, így éjszakánként senki nem őrizte a kompozíciót) a szökőkúthoz tartozó „anya és gyermeke” bronz szoborcsoport egyik mellékalakját is ellopták - a csonkán maradt rész a Fekete Sas fogadó előtt árválkodik. A elmúlt években a szökőkút teljes elbontását is többször meglebegtették, erre egyelőre nem került sor. Visszaérve a Főtér és a Vár utca (1 Mai) sarkára, a Fekete Sassal átellenben, az egykori Flarácsek-ház udvara és a mögötte lévő Cinterem között állt valamikor Erdély legrégibb középiskolája, a Kopácsi István által 1547-ben alapított „Schola Rivulina”, amelyben többek között Misztótfalusi Kis Miklós is tanult. „Az iskolát nem uralkodók, főurak kegye, hanem a város tartotta fenn és a vidék 126
