Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén - Bányavidéki kalauz 4-5. (Nagybánya, 2010)
Tartalom
BEVEZETÉS sainak és hivatalnokainak, valamint magyar kultúrán felnőtt zsidó kereskedőinek „hátországát” a vegyes rekrutációjú, ám javarészt magyar bányászok és a bányaműveléssel szorosan összefüggő ipari munkásság alkotta. E különbség nem csupán a mindennapi élet rítusaira, a gazdálkodás és az életmód milyenségére korlátozódott, hanem szinte az élet egészét áthatotta a tánc és zenei kultúrán át az ünnepi szokásokig, a népi hiedelmektől a népköltészeti hagyományokig. A legtöbb átfedést még éppenséggel a folklór mutatja, ám korántsem szervesült módon: azok az itt is, ott is felbukkanó közös vonások (lásd betyárhagyományok) a földrajzi közelségből, valamint a szellemi kultúrjavak természetes vándorlásából adódnak. E szatmári bányavidékkel a legtöbb hasonlóságot történelmi értelemben a máramarosi ún. koronavárosok (Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező, Máramarossziget) világa mutatja. Igaz, a kora középkortól kiváltságos öt település magyar lakossága az újkorra nagyrészt paraszti sorba süllyedt, bár a környező - román és ruszin - lakosságtól való különbözőségük tudatát máig megtartották, amit a nyelvi és vallási (reformátusok) különbözőség is elősegített. Az öt koronaváros közül Máramarossziget a 19. században látványosan az élre tört, s részben nagyszámú zsidó lakosságának köszönhetően a századfordulóra az akkori Magyarország egyik legdinamikusabban fejlődő településévé vált, s egyszersmind olyan nyelvi, etnikai és kulturális értelemben egyaránt sokszínű mikrovilággá, amelynek különlegességéről a korabeli sajtó is rendre megemlékezett. A trianoni békediktátum e megyét és a tájegységet is kettébe szelte. A Romániához került Máramarossziget és Hoszszúmező autochton magyarságán kívül néhány további máramarosi településen is találni - újabb rétegzettségű - magyar lakosságot, akik szintén a Tisza felső folyásának vízgyűjtő területén élnek. A máramarosi sóbányák kiaknázására érkezett e tájra a mára ugyancsak javarészt rurális életmódot folytató Rónaszék és Aknasugatag, továbbá a Tisza ukrajnai oldalán fekvő Aknaszlatina katolikus magyarsága. Az intenzív erdőgazdálkodás és a tutajozás által a Visó völgyének kistáji központjává fejlődött Felsővisón ugyancsak jelentős magyar közösség van jelen, amely a helybeli németeket is részben magába olvasztotta. Ezek a községek azonban csak kicsiny nyelvszigetek a környező román (és ruszin) nyelvi tengerben, 14.
