Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén - Bányavidéki kalauz 4-5. (Nagybánya, 2010)
Tartalom
HELYNÉVMAGYARÁZÓ MONDÁK 121 nézte, hogy a gödör fenekén milyen dühösen kárpál a felesége. A szája mozgásából már értette, de a hangját újra nem hallotta. Nem nagyon értette, hogy mi történik, gondolta, biztos ami biztos, addig nem megy le a gödörbe, amíg az asszonya olyan mérges. Várta, hogy csillapuljon, de hiába. Na jó, gondolta, neki van ideje. Leterítette az ujjasát, aztán ledőlt. El is szunyókált. Nem lehet tudni, meddig aludt. Amikor felébredt, csak megszánta szegény feleségét, lenézett a gödörbe, hát a felesége nem kárált, nem sápítozott, nem hadonászott, nem mozgott. Meghalt. Nem merte senkinek elmondani az igazat, csak iszogatott még egy ideig, és dadogta, hogy Muta-gödör, Muta-gödör. De senki se értette, mit akar. Aztán csendesen meghalt. Pedig ha megértik, akkor most Nagybányán nem volna annyi hárpia, meg még Muta-gödör se, mert betelt volna a sok hárpiával, tán még bele se fért volna. így aztán ezek az asszonyságok máig se tudtak kigyógyulni a nyavalyájukból, mert arra csak a Muta-gödör lett volna az orvosság, de ma már, mint a penicillin, az se hat, pedig még megvan. Igaz ugyan, hogy orvosság van fűben, fában, szegény Lechner bácsi sokáig szedte, szárította, árulta a Zazar parti lakásán, de erre még az ő patikájában se volt gyógyír, hiába álltak ott hosszú sorban az emberek. A zsémbességet csak a sárga főd gyógyítja meg. Ha a Muta-gödör gyógyhatását felismerte volna a világ, akkor ott most nagyobb gyógyintézet lenne, mint a Zazar parton, s kevesebb káráló asszonyság, és több jámbor ember élne Nagybányán. De hát szegény Lechner bácsi is elment már, nincs aki segítsen a bajon, de ezen még ő se tudott segíteni. Belőle is csak a sárga főd szívta ki ezt a nyavalyát. Biztos nem vitte magával a másvilágra. [Nagybánya-Veresvíz] A Szűzkő 94. Régen a fokhagymási oldalon lakott egy özvegyasszony a lányával. Nagyon szegények voltak. Gyógyfüveket gyűjtögettek, abból éltek. Az özvegyasszonynak egyetlen vigasza a lánya volt. úgy féltette, mint a szeme világát. Mikor egyszer az özvegyasszonynak be kellett mennie a faluba eladni a gyógyfüveket, meghagyta a lányának, hogy vigyázzon mindenre, s adjon a kecskének enni. Mire az asszony
