Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén - Bányavidéki kalauz 4-5. (Nagybánya, 2010)
Tartalom
HELYI MONDÁK 114 Szegény pásztor azt hitte, csoda történt. A Rozsályról lehajtotta tikkadozó nyáját a pojánára, s gond nélkül élte világát, gyönyörködött nyája gyarapodásában. Ha nagynéha arra járókkal találkozott, büszkén emlegette, hogy az ő könyörgését meghallgatta a források szelleme. Azóta hívják azt a pojánát Izvorának, mert nincs még a világon még egy olyan hely, ahol annyi éltető friss forrás fakadjon a föld gyomrából. Ez még most is így van. Bárki meggyőződhet róla a saját szemével, aki azon a vidéken jár. Hogy a teremtés hibáját a pásztor könyörgésére hozta helyre a Fennvalló, azt nem lehet tudni, de azon a pojánán ma is még a sziklák között is buzognak a források. Az apró patakok hűsítő vizében meg a vadul csillogó szemű nagy fekete bivalyok békésen traccsolnak nyekergő fanyelvükön. A pásztorra hallgatnak ugyan, de idegennek nem tanácsos a közelükbe menni, mert egy pillanat alatt fekete szörnyetegekké válnak. Ilyenkor eszükbe jut, hogy ők valamikor sárkányok voltak s nekik kellett őrizni a források szellemének birodalmát. A pásztornak is csak azért engedelmeskednek, mert azt hiszik, hogy az a források birodalmának megtestesült szelleme. [Nagybánya-Veresvíz] Az Olasz-patak 76. A Fokhagymáson, a Kecskerágótói valamivel feljebb bújtak el az emberek a nagy tatárpusztítás idején. De nem volt vizük. Akadt köztük egy olasz, aki kutat ásott, s így meg voltak mentve. Róla nevezték Olasz-pataknak, mert nem tudták a nevét. [Nagybánya-Veresvíz] SZENTJÁNOS PATAKA 77. Szorgalmas, jámbor ember volt János, olyan, mint egy szent. Amikor a felesége meghalt, egy szakadék szélére temette. Mindig ott ült, és siratta. Annyit sírt, hogy a szakadék megtelt könnyel, és mikor már nagyon tele volt, szivárogni kezdett, s ebből lett a Szentjános pataka. [Nagybánya-Veresvíz]
