Bertoti Péter - Dávid Lajos (szerk.): Schönherr Gyula breviárium - Bányavidéki kalauz 3. (Nagybánya, 2008)

Tartalom

SCHÖNHERR GYULA ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

gorázást, és emellett rendszeres opera- és hangversenylátogató volt. Zenéről vallott nézeteiből külön tanulmány is kikerekedhetne, most azonban csupán a Liszt Ferencről 1886 augusztusában, közvetlenül a zeneszerző halála után írott soraiból idézünk: „Legfájdalmasabban esik azonban az a megmagyarázhatatlan közöny, az a hideg egykedvűség, amellyel a magyar sajtó a legnagyobb magyar zenész halálát fogadta. Hát annyira jutottunk, hogy magyarázni kell azoknak, akik nálunk a közvéleményt csinálják, ki volt Liszt Ferenc? Hát olyan törpe a nemzedék, hogy az óriásban csak azt látja, ami benne közös, a hibákat? Liszt Ferenc halva fekszik: a lángelmék legnagyobbika, minőt csak egy nagy század felmutathat, megszűnt élni; a szellemóriás, minőhöz hasonlót e nemzedék nem látott, kidőlt; s mikor ez a világnagyság, aki egész életében magyarnak vallotta magát, a ravatalon fekszik, ez a nemes, büszke magyar nép, ahelyett hogy gyászba borulna, közönyösen vállat von, s szemére veti a halottnak, mint szemére vetette az élőnek annyiszor, hogy nagyságával nem tudott megférni a mi kicsinyeskedő köreinkben. Aztán követeljük, hogy kultúrnépnek tartsanak bennünket. Az, a táblabírák és ripők falusi dzsentrik népe, amelyik egy cigányprímást többre becsül a zongora királyánál!”'2

Úgy vélhetnők, hogy ez a keserű kifakadás csupán az élet forgatagában helyét kereső ifjú Schönherr villámlása. A mennydörgést kiváltó társadalmi feszültség azonban élete egész korszakát végigkíséri, és érzékeny barométerhez hasonlóan előre jelzi a bekövetkező változásokat. 1898-ból való „előrejelzését” idéztük már. Hat évvel később, az országot megrázó első nagyszabású általános vasutassztrájk alkalmával még tanácstalanul áll: „Ami magát a sztrájkot illeti, az ember nem tudja, hogy mit kárhoztasson inkább, a sztrájkolok vakmerőségét, vagy a kormány gyalázatos viselkedését, amivel a vasutasokat a sztrájkba kergette, és a vakságát, amivel a neki jó előre bejelentett mozgalmat nagyra nőni engedte.”2' A kép még elmosódott, de néhány hónap múlva, amikor az olasz munkások szeptemberi nagy csatáját Velencében éli át, már ismét a jövőbe lát Schönherr: „Ok csak meg akarták mutatni, hogy mekkora erő van bennük. Tényleg nem tréfadolog, ha a munkásvilág felmondja a szolgálatot, és ha fegyverre kerül a dolog, hamar kész a szociális forradalom. [...] Ez a két nap úgy